„Éppen ezért ezt ne lássák ennyien” – Bóta Gábor a színházi presztízsről és a kritika súlyáról
A Volt egyszer folytatásában Bóta Gábor színikritikus a presztízsharcokról, a sértődések természetéről, az Új Színház bojkottjáról, valamint arról beszél, mennyit ér ma egy kritika. A beszélgetésből kiderül: a színház világában a hiúság, a szakmai becsület és a nézőszám sokszor nehezen összeegyeztethető. Az előző rész itt található.
„Közérdekű adatigénylés – kik a protokoll?”
A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért: a Thália Színház premierjére nem kapott jegyet, mert a bemutató „protokollos”, az újságírók pedig a főpróbára mennek. Bóta ezt nehezen fogadta el.
„Közérdekű adatigényléssel kikérem a protokollistát” – jutott eszébe indulatosan, de természetesen nem kapta meg a listát. Az igazgatót, Kálomista Gábort is felhívta, de a válasz az volt: náluk ez a szokás.
A sértettségből évekig tartó távolmaradás lett. „Mondtam, hogy soha.” Csak akkor ment vissza, ha egy-egy színész – például Molnár Piroska – személyesen kérte, és letette számára a jegyet.
Bojkott és presztízs az Új Színházban
Hasonló elvi döntést hozott az Új Színház esetében is, amikor Dörner György kinevezése után nem akart bemenni az épületbe. Évekig kerülte a helyet.
A fordulat akkor jött, amikor Esztergályos Cecília meghívta egy előadásra, amelyben Drahota Andrea és Konc Gábor is játszott. „Három ősbölény” – fogalmazott. A presztízshelyzet azonban komikusan alakult: elfelejtette beírni a naptárába az előadást, és miközben számára pótszéket készítettek a bejáratnál, ő a Széchenyi fürdőben ült.
Végül saját pénzén vett jegyet az interneten, teljes áron, hogy rendezze a helyzetet. „Ez presztízs volt.”
A színház kiszámíthatatlansága
Bóta hangsúlyozza: a színház különleges műfaj. „A legócskább darabból is lehet jó előadást csinálni, és a Hamletből is lehet dögunalmasat.” Példaként említi egykori legendás osztály produkcióját, amely egy irredenta darabot fordított át önironikus paródiába – és hatalmas sikert aratott.
Ugyanakkor létezik az ellenkezője is: szerinte a Játékszín nagy sikere, a Menopauza, „iszonytató ízlésficam”. Ezzel szemben más előadásaikat – például a Chaplin-feldolgozást – kifejezetten jónak tartja.
A színházi minőség és a telt ház nem mindig jár együtt. Felidézi, amikor Tompa Gábor egy gyengén sikerült Lear király kapcsán azt mondta: „Éppen ezért ezt ne lássák ennyien.”
Van még súlya a kritikának?
A beszélgetés egyik kulcskérdése: számít-e még a kritika? Bóta szerint már nem úgy, mint amikor Molnár Gál Péter a több százezres példányszámú Népszabadságban publikált. „Most már nincs 800 ezer példányszámos orgánum.”
Az interneten a megosztás dönt: ha dicsér, a színészek továbbküldik, és a kritika „szétspriccel”. Ha bírál, kevesen olvassák. Kivétel, ha félreérthető cím születik – mint a „megfiatalított Orbánné”, amelyet sokan politikai kontextusba helyeztek, noha csupán egy szerepértelmezésre utalt.
Barátság és kritika
Hogyan lehet egyszerre közeli viszonyban lenni színészekkel és kemény kritikát írni róluk? Példaként hozza Koltai Róbert esetét. Egy gyengébb előadás után megírta a véleményét. Koltai felhívta: „Ez az előadás pontosan olyan volt, mint amilyennek te leírtad.”
Volt, akivel össze is veszett – például Kerényi Miklós Gáborrel –, de szerinte a színház természetéhez tartozik, hogy egy produkció estéről estére változhat. Látta már ugyanazt az előadást szétesni és kivirágzani is.
„Link szakma” – de szerelem
A beszélgetés végén visszatér egykori mesteréhez, Molnár Gál Péterhez, aki tudósi precizitással írt operakritikákat, és egyszer azt mondta neki: „Biztos, hogy neked ezt kell csinálnod? Nagyon link szakma.”
Bóta nevetve teszi hozzá: „Lehet, hogy link szakma, de beleszerettem.”
A harmadik rész így nem csupán színházi anekdoták gyűjteménye, hanem látlelet a mai kulturális közéletről: presztízsről, sértődékenységről, telt házról és arról, hogy a kritika súlya talán csökkent – de a személyes felelősség nem.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
