„A nekrológot imádja a média” – Bóta Gábor a bizalomról, a kommentháborúról és a színházi memóriáról
A Volt egyszer Sebes Györggyel beszélgetésének folytatásában Bóta Gábor színikritikus a színházi világ kulisszatitkairól, a színészekkel kialakított bizalmi viszonyáról és a média működésének árnyoldalairól beszél. Egy szomorú apropó – egy színész halálhíre – kapcsán indul a beszélgetés, amely végül eljut az élő televízió varázsáig és a kommentelők világáig.
„Egy szokatlan hang a telefonban”
A közelmúltban Bodrogi Gyula hívta fel Bóta Gábort, hogy értesítse egy kolléga haláláról. A kritikus számára ez nem csupán hír volt, hanem személyes emlékek sora: gyerekkori színházi élmények, a József Attila Színház zenés előadásai, a karizmatikus színpadi jelenlét.
„Először nem is tudtam, mit csináljak” – mondja. Az MTI még nem adott ki közleményt, ő pedig néhány személyes sorral tette közzé az információt. A rövid, személyes hangú megemlékezést pillanatok alatt átvette a sajtó, televíziók keresték, hogy nyilatkozzon. „A nekrológot meg a halált nagyon szeretik olvasni az emberek” – fogalmaz keserű őszinteséggel.
Portré életében, nem csak utána
Bóta hangsúlyozza: ő nem csak haláluk után ír szépen az alkotókról. Rendszeresen készít hosszú, akár tízezer karakternél is terjedelmes életút-portrékat. Amikor például Vári Éva azt írja neki egy ilyen cikk után, hogy „ezek után úgy gondolja, érdemes volt a pályára jönnie”, az számára többet ér bármilyen díjnál. Ugyanígy fontos visszajelzés volt, amikor Fülöp András egy portréra reagálva azt mondta: „akkor neki ez a Kossuth-díja”.
„Én dumálok” – nem klasszikus interjú
A kritika egyik visszatérő komment a műsorai alatt, hogy „közbevág”, „nem hagyja beszélni” az interjúalanyt. Ő ezt másként látja: nem kérdés-felelet struktúrában gondolkodik, hanem beszélget. „A folyosón is úgy dumálunk, hogy egymás szavába vágunk.” Volt, hogy egy kommentelő vitájába maga a riportalany – például Csonka András – szólt bele, jelezve: szó sincs tiszteletlenségről.
A kommentekkel ambivalens a viszonya. Ha kritikát fogalmaz meg, mindig indokol. A névtelen, magyarázat nélküli támadásokat nehezen viseli – különösen, amikor a korát hozzák fel érvként. „Ha az Egyesült Államok elnöke lehet idősebb nálam, akkor műsorvezető is lehetek” – jegyzi meg ironikusan.
Az élő adás adrenalinja
Több mint 13 évig vezette a Bóta Café című műsort a Fix TV-n, amely ma már a Klikk TV-n fut. Hosszú ideig élő adásban dolgozott, be lehetett telefonálni, és ő ezt kifejezetten szerette. „Az élőzésben van valami olyan sűrűség, mint a színházban.”
Előfordult, hogy elment az áram, megszakadt az adás, majd újraindult – de a beszélgetés ment tovább. Egy vak harmonikás vendég például a technikai zűrzavar közepette is játszott és humorizált. A spontaneitás szerinte a műfaj sava-borsa.
A hír mint melléktermék
Egy interjú Laár Andrással például azért futott végig a teljes sajtón, mert a műsorban mesélt arról, hogy egy buszban él az Alföldön. „Nem gondoltam, hogy ekkorát robban” – mondja. A bulvármechanizmus azonban gyorsan működésbe lépett.
Bizalom a színészek részéről
A 17 éven át hetente készített nagyinterjúk eredményeként sok színésszel alakult ki személyes, bizalmi viszony. Nem barátság, de több puszta munkakapcsolatnál: születésnapi telefonok, informális beszélgetések. Ez magyarázza azt is, hogy bizonyos hírek hozzá érkeznek először.
Ugyanakkor volt példa konfliktusra is. Egy színész – például Sándor Péter – visszavont egy már felvett interjút, mert közben rendeződött a helyzete a színházánál, és az elhangzott mondatok már nem voltak vállalhatók. „Nekem a hír soha nem volt fontosabb, mint az ember” – mondja erről.
Színházi memória
A beszélgetés egyik legizgalmasabb része Bóta legendás memóriájáról szól. Évtizedekkel korábbi előadásokat, rendezéseket, szerepeket idéz fel egy mai interjúban. „Ha látok egy új Csárdáskirálynőt, beugrik a 15 évvel ezelőtti.”
A színház sajátossága, hogy ami elmúlt, nem pótolható – nem lehet „újranézni” úgy, mint egy filmet vagy regényt. Talán ezért is rögzülnek benne ennyire az élmények.
Jegy, protokoll és presztízs
A beszélgetés végén szóba kerül egy konfliktus a Thália Színház gyakorlatával: a bemutatókra nem hívnak újságírót, csak előbemutatóra. Bóta kifogásolta, hogy nem kapott premierjegyet, noha más, kisebb befogadóképességű színházakban rendszeresen protokollvendég. A vita tanulságát a következő rész ígéri kibontani.
A második rész így nem csupán egy kritikus portréja, hanem látlelet a mai médiáról: a halálhírek iránti érdeklődésről, az algoritmus működéséről, az élő adás kockázatáról és arról, hogyan lehet egyszerre kívülállónak és mégis „színházi embernek” maradni.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
