„Hangosan kell olvasni Krasznahorkait” – Szegő János a szövegek belső zenéjéről, szerkesztésről és a Nobel utáni pillanatról
A Heti Libazsír legutóbbi adásában Szegő János volt Rangos Katalin és Szegvári Katalin vendége. A beszélgetés apropóját Krasznahorkai László Nobel-díja adta, de az este ennél jóval többről szólt: szerkesztő és szerző viszonyáról, irodalmi együttműködésekről, apai örökségről, kiadói műhelymunkáról és arról, hogyan lehet ma életben tartani az olvasás kultúráját.
Egy olvasóból lett szerkesztő története
Szegő János pályája nem szerkesztőként indult: egyetemistaként olvasóként fedezte fel Krasznahorkait, majd kritikákat és elemzéseket írt róla. A kapcsolat később személyessé vált, amikor interjút készített vele, majd évekkel később a Magvető Kiadó munkatársaként természetes módon került hozzá a szerző szerkesztése. A beszélgetésben hangsúlyosan megjelent, hogy ez a kapcsolat nem klasszikus értelemben vett szöveggondozás: Krasznahorkai rendkívül tudatosan, előre felépített koncepcióval dolgozik, a szerkesztő szerepe inkább az összefüggések, visszautalások, belső ritmusok ellenőrzése.
A mondatok zenéje és a hangos olvasás
A társalgás egyik legizgalmasabb pontja az volt, amikor Szegő János a Krasznahorkai-szövegek működéséről beszélt. Elmondása szerint ezek a hosszú, lebegő mondatok csak akkor tárják fel valódi szerkezetüket, ha hangosan olvassák őket. A szerkesztői munka során gyakran együtt olvasnak fel, megállítva egy-egy mondatot ott, ahol az intonáció vagy a belső ritmus mást kíván, mint amit elsőre gondolna az ember. A beszélgetés dinamikája itt kifejezetten szakmai, mégis személyes volt: a műsorvezetők hagyták kibontakozni a gondolatmenetet, miközben laikus nézők számára is érthetővé vált a szöveg mögötti munka.
Krasznahorkai és Tarr Béla: ritka alkotói szövetség
A műsor fontos kitérőt tett Krasznahorkai és Tarr Béla együttműködésére is. Szegő János arról beszélt, hogy ez a kapcsolat kivételes a magyar kultúrában: két autonóm alkotó találkozása, akik nem kioltják, hanem felerősítik egymást. A regényekből készült filmek nem illusztrációk, hanem önálló művek, amelyek mégis hűek maradnak az eredeti világhoz. A beszélgetés hangvétele itt elemzővé vált, de megmaradt a személyes rácsodálkozás tónusa.
A Nobel-díj hete belülről
Az adás egyik legerősebb szakasza a Nobel-díj bejelentésének napjait idézte fel. Szegő János részletesen mesélt arról, hogyan zajlott a várakozás a Magvetőben, miközben pár nappal korábban még korrektúrázták a Magyar nemzet biztonsága című kötetet. A díj bejelentése után hirtelen felgyorsult az idő: interjúk, stúdiók, telefonok követték egymást. A beszélgetés itt élővé, személyessé vált, a műsorvezetők reflektáltak a helyzet abszurditására és ünnepiségére egyszerre.
Apák, mesterek és a rojtos abrosz
A beszélgetés több ponton visszatért Szegő János édesapjához, Szegő Andráshoz, valamint Morcsányi Gézához, a Magvető legendás egykori vezetőjéhez. Az úgynevezett „rojtos abrosz” története egyszerre vált anekdotává és szimbólummá: egy tárgy, amely egy egész szerkesztőségi kultúrát, viszonyokat és feszültségeket idézett meg. Ezekben a részekben a műsor dinamikája oldottabb lett, humor és nosztalgia keveredett a szakmai emlékezéssel.
Szerkesztői műhelymunka és kiadói mindennapok
Rangos Katalin és Szegvári Katalin rákérdeztek a Magvető mindennapi működésére is. Szegő János beszélt a szerkesztőségi életről, az otthoni és bent végzett munka különbségeiről, valamint arról, hogyan oszlanak meg a szerzők a szerkesztők között. Szó esett arról is, hogy a próza és a líra szerkesztése mennyire eltérő feladat, és hogy a vers esetében sokszor épp az a munka lényege, hogy a szerkesztő tudja, mikor nem szabad belenyúlni a szövegbe.
Olvasás, piac, jövő
A beszélgetés záró harmadában a könyvpiac helyzete és az olvasás jövője került szóba. Szegő János nem idealizálta a jelent: szó esett a könyvek drágulásáról, a fiatalok figyelméért folytatott küzdelemről és arról, hogy a korábbi évtizedek olvasáskultúrája inkább kivétel volt, mint szabály. Ugyanakkor megjelent az óvatos optimizmus is: a gyerekkönyvek ereje, a korai olvasási élmények fontossága és az a hit, hogy kevesebben talán, de mindig lesznek olvasók.
Írás mint távoli terv
A Heti Libazsír adása végül visszakanyarodott Szegő János személyes terveihez. Bár jelenleg elsősorban szerkesztőként és moderátorként van jelen az irodalmi életben, nem zárta ki, hogy egyszer saját szöveggel is előáll. A beszélgetés könnyed, önironikus hangnemben zárult, pontosan abban a stílusban, amely az egész estét jellemezte: szakmai mélységgel, személyes jelenléttel és élő gondolkodással.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
