„Nem maszatolni kellett, hanem lapot csinálni” – Kiss Andrej útja a nyomtatott sajtó világába
Volt egyszer – Kiss Andrej (1. rész)
A Volt egyszer Sebes Györggyel legújabb adásának vendége Kiss Andrej újságíró, Oroszország-szakértő, aki a nyomtatott sajtó klasszikus korszakából érkezett. A beszélgetésben szó esik névválasztásról és identitásról, kétnyelvű gyerekkorról, a Radnóti Gimnázium szellemiségéről, moszkvai egyetemi évekről és egy olyan pályakezdésről, amelyet végigkísért a történelem sodrása.
Miért éppen Andrej?
A név nem véletlen. Kiss Andrej édesanyja orosz, és még meg sem született a gyerek, amikor eldőlt: ha fiú lesz, Andrejnek hívják – a Háború és béke egyik hőse után. „Engem nem kérdeztek” – jegyzi meg ironikusan, de hozzáteszi: ez a név mintha előre kijelölte volna az irányt.
A sakk nagymesteri karrier ugyan elmaradt, de az orosz kultúra, nyelv és történelem iránti kötődés gyerekkorától adott volt.
Kétnyelvűség a mindennapokban
Gyerekként az év egy részét Moszkvában, a nagymamánál töltötte, a másikat Magyarországon. A nyelvek természetes módon keveredtek. „Egy hónap alatt felszedtem az oroszt, aztán hazajöttem, és a magyar kezdett sántítani.”
Otthon mégis magyarul beszéltek, édesanyja – aki később nyelvtanár lett – alkalmazkodott a környezethez. A kétnyelvűség nem tanult, hanem megélt állapot volt.
Radnóti Gimnázium: gondolkodásra nevelve
Zuglói gyerekként került a Radnóti Gimnáziumba, amelyet máig meghatározó élményként emleget. „Mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy Radnótis voltam.”
Nem dátumokat, nem magolást tanítottak, hanem gondolkodást. Történelem, irodalom, minden tantárgy ezt várta el. „Ott akkor nem éreztük, mit jelent ez, csak évekkel később.”
A Radnóti számára nemcsak iskola, hanem közösség is volt. A volt diákok között máig működik egyfajta szellemi szövetség, és az osztálytalálkozók nem öt-, hanem egyéves rendszerességgel zajlanak.
Moszkva: egyetem és történelem egyszerre
A gimnázium után Moszkvába került, az IMÓra, épp abban az időszakban, amikor a Szovjetunió utolsó éveit élte. „Eltemettük Brezsnyevtől Gorbacsovig az összes főtitkárt.”
Kemény, elit egyetem volt, ahová válogatott hallgatók kerültek. A magyar diákok számára a legnagyobb hozadék az volt, hogy fiatalon megtanulták kívülről nézni Magyarországot. „Ez később hatalmas előny lett.”
Újságírói pályakezdés: lépcsőről lépcsőre
Az egyetem alatt kötelező szakmai gyakorlatokat végzett magyar szerkesztőségeknél. Előbb a Csepel Újságnál, majd a HVG-nél, végül a Népszavánál.
A Népszavánál kapta meg azt a bizalmat, amely fiatal újságíró számára ritka volt. „Ez iszonyatosan nagy dolog volt.” A külpolitikai rovatban kezdett dolgozni, klasszikus napilapos újságírás közepette, internet előtti világban, lapzártákkal, nyomdai határidőkkel.
Katonaság és egy rendkívüli tudósítás
A sorkatonai szolgálat maradékát a Néphadsereg című lapnál töltötte, már gyakorló újságíróként. Innen indult el pályafutásának egyik legmeghatározóbb élménye: az örményországi földrengés helyszíni tudósítása.
„Reggel még telefonáltunk, este már Jerevánba repültem.” Katonai vonalon jutott el a katasztrófa sújtotta térségbe, gyakran még a mentőalakulatok előtt. Egy hetet töltött a romok között. „Fiatal emberként ennyi tragédiát látni nem lehet feldolgozni.”
Ez az élmény alapvetően formálta újságírói szemléletét. „Utána minden más hawaiinak tűnt.”
Elhivatottság és szabadság
A rendszerváltás utáni sajtóban kezdett dolgozni, valódi cenzúrát nem tapasztalt. „Mi nagyon szabad sajtót csináltunk.”
A szakmát mesterektől tanulta: címadásról, tálalásról, arányérzékről, képek és szövegek viszonyáról. „Maszatolni nem lehetett. A lapnak meg kellett jelennie.”
A beszélgetés első része itt ér véget, de az ígéret már elhangzott: a történet folytatódik. A következő részben szó lesz arról, hogyan alakult tovább Kiss Andrej pályája, és mit jelent ma mindaz, amit akkoriban a nyomtatott sajtóban megtanult.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
