„Ha az ember nem ismeri el, hogy van egy probléma, akkor ez káros lesz magának és más emberekkel szemben”
A Pirkadatban M. Kende Péter Oberlander Báruch rabbival, a Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbijával, a Budapesti Ortodox Rabinátus vezetőjével beszélgetett érzékenységről, együttérzésről és arról, mit kezd a zsidó gondolkodás az emberi hiányokkal. A beszélgetés kiindulópontja egy korábbi tanítás volt: hogyan viszonyuljunk ahhoz, aki „összetört ember”, és mit jelent valójában a sajnálat. A szóba került heti szakasz kapcsán a rabbi arról is beszélt, miért nem elég elfogadni a saját hibáinkat, hanem dolgozni is kell rajtuk, majd a pészah séni jelentéséről, végül a válólevél súlyos felelősségéről is szó esett.
Sajnálat vagy együttérzés?
A beszélgetés elején M. Kende Péter arról kérdezte a rabbit, miért zavarja őt a „sajnálni” szó. Úgy érezte, ebben mindig van valami leereszkedő hangsúly, mintha az, aki sajnál, fölülről tekintene a másikra. Oberlander Báruch szerint valóban fontos különbség van a kétféle hozzáállás között, de nem szabad leegyszerűsíteni a kérdést.
A rabbi a heti szakasz egyik ismert témájából indult ki: abból, hogy testi hibás állatot nem lehetett áldozatként bemutatni, és testi hibás kohén sem szolgálhatott az oltárnál. Szerinte ez első látásra könnyen tűnhet kirekesztőnek, a zsidó hagyomány azonban nem arról beszél, hogy az ilyen ember kevesebbet ér, hanem arról, hogy a hiányt nem szabad letagadni.
„Ha az ember nem ismeri el, hogy van egy probléma, akkor ez káros lesz magának és más emberekkel szemben” – fogalmazott. Példaként a hirtelen haragú embert említette: ha valaki azzal intézi el a saját természetét, hogy „én ilyen vagyok”, akkor nem vállal felelősséget azért, amit a környezetével tesz. A helyes út szerinte az, ha az ember felismeri a gyengeségét, de nem omlik össze tőle, hanem megpróbál rajta dolgozni.
A sajnálat szónak ebben az összefüggésben akkor van értelme, ha nem lenézést jelent, hanem cselekvő segítséget. Ha valaki valamiben hátrányban van, annak nem az a következménye, hogy sajnálkozva nézzük, hanem az, hogy segítünk neki ott, ahol tudunk.
Nem minden rugalmasság jó
A beszélgetés második felében az Emor heti szakasz másik fontos témája, a pészah séni került elő. Ez az a „második pészah”, amely lehetőséget adott azoknak, akik az első pészah idején valamilyen okból nem tudtak részt venni az áldozatbemutatásban.
Oberlander Báruch szerint ennek a lényege nem egyszerűen az, hogy valamit később is meg lehet csinálni, hanem az, hogy az ember érezze: lemaradt valamiről, és ezért akarja pótolni. A Tórában szereplő kérdés, „Lámá nigárá?” – „Miért maradjunk le?” – szerinte ma is érvényes. Különösen azok számára, akik zsidónak születtek, de nem kaptak zsidó nevelést.
„Ha megvan az érzés, és nem fog azt mondani, örülni kell a helyzetnek, hanem azt fogja mondani, tényleg én lemaradtam valamiről, akkor képes lesz pótolni” – mondta. A rabbi szerint éppen ezért fontos a pészah séni üzenete: vannak dolgok, amelyeket szó szerint nem lehet visszahozni, de lelkileg igenis lehet újrakezdeni.
Azt is hangsúlyozta, hogy a túl nagy rugalmasság veszélyes. Ha az ember mindig azt mondja, hogy majd máskor bepótolja, könnyen semmit nem vesz komolyan. Pészah séni kivétel, nem általános szabály: épp ettől kap súlyt.
Egy get nem adminisztráció, hanem sorsdöntő ügy
A beszélgetés végén szóba került az is, hogy a rabbi előző nap válólevelet, vagyis getet intézett. M. Kende Péter erre úgy utalt, mint „nem szeretem” feladatra, Oberlander Báruch pedig egyetértett abban, hogy ez valóban nehéz része a rabbinikus munkának.
A rabbi ugyanakkor világossá tette: ha egy házasság valóban végérvényesen tönkrement, akkor a válás lehetősége micva, vagyis vallási kötelesség is lehet. Nem azért, mert a zsidóság könnyelműen viszonyulna a házassághoz, hanem azért, mert egy reménytelen helyzetet tisztességesen le kell zárni.
A get kiállítása azonban szerinte óriási felelősség. Ha valaki hozzá nem értően jár el, abból súlyos halachikus következmények lehetnek: előfordulhat, hogy az érintettek azt hiszik, már szabadok, miközben vallásjogilag még mindig házasok. Ezért is hangsúlyozta, hogy ez nem puszta adminisztráció, hanem olyan ügy, amelyben csak valódi szakértelemmel lehet eljárni.
„Mindent lehet pótolni, ha az ember akarja”
A beszélgetés egészét végigkísérte egy gondolat: a hiányt nem letagadni kell, hanem felismerni és dolgozni rajta. Ez igaz az ember személyes gyengeségeire, igaz a vallási mulasztásokra, és igaz arra is, amikor valaki újra közelítene a saját hagyományához.
Oberlander Báruch rabbi ebben a beszélgetésben nem felmentést adott, hanem kapaszkodót. Nem azt mondta, hogy nincs hiány, hanem azt, hogy a hiányból még nem következik végleges veszteség. Ha az ember felismeri, hol maradt le, akkor van út visszafelé is.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
