„Ha kell, felmosok is az Operában” – Gulyás Dénes vallomása hivatásról, alázatról és az öröm új formáiról
A Hogy vagy? vendége Gulyás Dénes volt, Kossuth-díjas operaénekes, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja és a Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze. Szegvári Katalin beszélgetése egy kivételes pályát járt művésszel nem a sikerek felsorolásáról szólt, hanem arról, mit jelent évtizedek múltán is szolgálatként tekinteni a színházra, az operára és magára a zenére.
„Nem szeretek visszanézni”
Gulyás Dénes nyíltan bevallja: nem szeret régi felvételeket nézni magáról. Nem hiúságból vagy elégedetlenségből, hanem szakmai ártalomból. „Az 55 éves szakmai múlt elvette tőlem azt az örömöt, hogy fenntartás nélkül élvezzem a vokális zenét” – mondja. Hallgatás közben mindig elemzi, mi volt másképp, mit csinálna ma másként. A hangszeres zenével viszont még mindig képes „elájulni a gyönyörűségtől”.
Apró szerepek, nagy örömök
Sokakat meglepett, hogy a világszerte ünnepelt tenor ma „pici” szerepekben lép fel az Operaházban. Ő azonban pontosan tudja, miért teszi. Nem pénzért, nem hiúságból, hanem azért, mert jelen lehet abban a színházban, ahol minden elkezdődött. „Ez egy templom” – fogalmaz. Azt mondja, ha kellene, takarítani is boldogan menne be, mert számára nem a gázsi vagy a reflektorfény a fontos, hanem a hely szelleme.
Lakatosinasból operaénekes
Pályája tudatosan indult. Hatévesen kezdett énekelni, családi biztatásra, majd iskolai élmények erősítették meg benne az érzést: „itt valami történik”. Bár nem volt jó tanuló, a zene végigkísérte az életét. Tizenhét éves kora óta gyakorlatilag hivatásos énekes, a Honvéd Együttesben kezdte, és soha nem volt kétsége afelől, merre vezet az útja.
Pécs mint felszentelt hely
Tizennégy éven át vezette a pécsi operatagozatot, amelyet szimbolikus értelemben saját „templomának” is tekintett. A várost élte, szerette, bejárta, és fájdalmas döntés volt a távozás. Mégis következetesen elzárkózik attól, hogy a részletekről beszéljen. Számára nem az egyes emberi konfliktusok számítanak, hanem maga az intézmény, amely „a művészet oltára”, függetlenül attól, éppen ki irányítja.
A rendezés mint belső kényszer
Rendezőként is dolgozott, elsősorban azért, mert a zenét mindig mozgásként élte meg. Úgy véli, az opera nem egyszerűen színház: a zene indítja el az érzelmet, az érzelem a mozgást. Ha ez nincs összhangban, „lehet valaki jó énekes, de rossz művész”. Egy rossz külföldi élmény – egy Rómeó és Júlia-produkció – sarkallta arra, hogy saját rendezői példányt készítsen, és megmutassa, mit diktál valójában a zene.
A Metropolitanig vezető út
A nemzetközi karrier egyik csúcspontja a Metropolitan Opera volt. Egy salzburgi meghallgatáson több száz jelentkező közül választották ki, majd debütált, később pedig olyan rendezőkkel dolgozhatott, akik pontosan értették azt, amit ő is vall: hogy a zene nem „szép”, hanem jelentést hordoz, szenvedélyt, drámát és emberi tartalmat.
Elismerések politikán túl
Az elmúlt években több rangos elismerést kapott, de különösen fontos számára, hogy ezek közül több demokratikus döntés eredménye volt. A Halhatatlanok Társulatának tagsága és a Magyar Állami Operaház örökös tagsága számára azt jelenti: a szakma és a közönség egyaránt visszaigazolta, hogy „nem élt hiába”. Mint mondja, minden díj jólesik, mert mindegyik egy jelzés.
A család mindent felülír
Bármennyi siker, szerep és taps áll mögötte, van három dolog, ami mindent felülír: az unokái. Meghatódva mesél arról, ahogy a négyéves kislány spiccre állva figyeli a balettet, vagy ahogy a kisfiú tisztán énekel. Úgy érzi, a nagyszülőséggel újraindul az élet, és minden értelmet nyer.
„Ha hívnak, megyek”
Ez a mondat végigkíséri a gondolkodását. Soha nem kopogtatott szerepekért vagy rendezésekért. Ha hívják, megy, ha nem, nem sértődik meg. Ugyanez igaz ma is: operában, prózában, rádióban vagy egy kórházi vizsgálat után a konyhában főzve – mindent ajándéknak tekint.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
