„Én nem vagyok egyéni sportoló, hanem csapatjátékos” – Kukorelly Endre a Heti Libazsírban
Kukorelly Endre író, volt országgyűlési képviselő, kreatív írás tanár, kiadóvezető és szociális aktivista volt a Heti Libazsír vendége. A beszélgetés során szó esett gyerekkoráról, íróvá válásáról, közéleti szerepvállalásáról, szenvedélyes közösségszervezéséről és arról is, miért nem lett belőle kocsi kísérő.
A fejezetekkel adagolt függőség
A beszélgetés egy nosztalgikus gyerekkori emlékkel indult: Kukorelly hetedikes korában kezdett el írni, miután apja minden este felolvasott neki és húgának egy-egy fejezetet klasszikus regényekből. „Mindig ugyanabban az időpontban egy szövegtestet le kell adni, át kell adni,” – mesélte. Ez a napi irodalmi adag „ugyanúgy kellett a testemnek, mint az étel vagy az ital.”
Bár a felnőttkorra nem tartotta meg ezt a szigort, az irodalom továbbra is központi szerepet tölt be az életében. Ennek ellenére a pályakezdés nem volt zökkenőmentes: egykori mentorától még az egyetem előtt az anyja tudta meg a lesújtó jóslatot: „Edit néni, a Bandiból sose lesz író.”
Öt év hallgatás, majd belső felszabadulás
A fiatal Kukorelly ezt megfogadta, és abbahagyta az írást. „Arra gondoltam, hogy nyilván én rosszul látom.” Helyette történésznek készült, de az elméleti szakirodalmon túl nem tudta elképzelni az életét. A bölcsészkaron egy nap „kvázi megvilágosodásszerű pillanatban” jött rá, hogy az írás az ő útja – és innen már nem volt visszaút.
„Lerohantam a lépcsőn… mint hogyha egy nagy kő jött volna le a vállamról.” Eldöntötte, hogy inkább fizikai munkákból tartja el magát, csak hogy írhasson. Végül mégsem lett belőle vagonkirakó: „Bementem jelentkezni kocsikísérőnek, és a nő azt mondta: fiatalember, ez nem magának való.”
Irodalmi berobbanás harminc fölött
31 évesen jelentek meg az első írásai a nagy lapokban. „Furcsa módon elfogadták mind.” Bár nem végzett magyar szakot, később irodalomelméleti képzéseket is tartott, és ma már saját kiadója van: a K.E.R.T., ahol „olyan könyveket adok ki, amiket nagyon jónak tartok.”
Kurzusain új generációkat indított el: „Halász Rita, Bakos Gyöngyi, Talli Redina – mind nálam kezdték.” Büszkén beszélt arról, hogy ezek az egykori tanítványok mára „komoly kiadók” szerzői, az irodalmi élet elismert szereplői.
Az országházból a Baumgarten-díjba
2010-ben, minden előzetes terv nélkül, a Lehet Más a Politika színeiben bekerült a Parlamentbe. „Nem tudtam, hogy én már parlamenti képviselő vagyok.” Aztán jött a valóság: „Ott álltam hajnali fél ötkor, és nekitámasztottam a homlokom az ablaknak. Elkezdtem káromkodni.” Két és fél év után otthagyta, mert „egy kis ellenzéki párt nem tud csinálni semmit.”
Azóta is hisz az ügyek mentén szerveződő politikában, de inkább más formákat választ: újraindította a Baumgarten-díjat, ami mára „közösségi finanszírozással működik, 40 szerző kapott eddig.” Mindez az állami díjazásokkal szembeni tiltakozásként is értelmezhető. „Fel kellett éleszteni, mert az állami díjazás 15 éve mélyponton van.”
A nyugodt szív és a szociális felelősség
Kukorelly tíz éve alapította a „Nyugodt szívvel lakhatásért” alapítványt, amely lakhatási krízisben lévőknek segít. „Hajléktalanok, akik kiesnek a rendszerből, vagy tűzifára van szükségük. Egy évben 10–15 családnak tudunk segíteni.” Itt is csapatban gondolkodik: „Egy nyugdíjas hölgyekből álló fantasztikus társaság menedzseli.”
Arra a kérdésre, honnan jön ez a közösségi érzékenység, egyszerűen válaszolt: „Én nem egyéni sportoló vagyok, hanem csapatjátékos. A politikát is ebből a szempontból tartom fontosnak.” A Fradiban nevelkedett, a közösség az alaptermészete.
Szabad ember maradtam
„Nem vagyok Teréz anya, amit csinálok, azt végül is önző módon csinálom, mert attól érzem jól magam,” – vallja. Kukorelly Endre életútja, bármennyire kanyargós, következetes: a függetlenség, a közösségi gondolkodás és a hit a kulturális értékekben összetartoznak.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
