„A képernyő mögött” – Farkas Katalin televíziós szerkesztő vallomása a Vers mindenkinek és a Magyar Televízió aranykoráról
A tanítás helyett televízió
Farkas Katalin soha nem akart szerepelni a képernyőn, de évtizedeken át dolgozott a Magyar Televízióban mint szerkesztő. Eredetileg tanítani szeretett volna, ezért is jelentkezett a bölcsészkarra magyar–német szakra, de miután néhány hónapot eltöltött a pályán, rájött: ez nem az ő útja. „Azt gondoltam, hogy majd olyan tanár leszek, mint a gimnáziumi magyar tanárnőm, de amikor kipróbáltam, akkor rájöttem, hogy tévedés volt.”
A vers mindenkinek születése
A televízióhoz egyszerű álláskeresés vezette el, és abban az időszakban, amikor a kettes csatorna is elindult, sok fiatalt vettek fel különböző szerkesztőségekhez. Ő az irodalmi és drámai főszerkesztőséghez került, ahol Ascher Gabrieltől tanulta meg, hogyan kell versekkel dolgozni a televízióban. Itt született meg Radó Gyulával közösen a „Vers mindenkinek” című műsor ötlete is, amelyet később ő szerkesztett. A műsor szombat esténként, főműsoridőben futott, és Katalin szerint ezzel „egy kicsit visszaéltünk azzal, hogy egy csatorna volt, mert aki nézte a tévét, az ezt is látta”.
Klasszikusok, évfordulók és kedvencek
A műsort negyedévente vették fel, 12 verssel, mindig figyelembe véve az évszakokat, nemzeti ünnepeket, évfordulókat. Később a színészek is egyre inkább részt akartak venni benne: „hozták a saját kedvenc verseiket, és örömmel mondták el őket.” Egy idő után híres emberek is megosztották kedvenc költeményeiket, de a versmondást szerencsére mindig színészek végezték.
Műsorok, portrék, irodalmi kincsek
A Vers mindenkinek mellett Farkas Katalin számos más irodalmi műsort is készített – portrékat, évfordulós összeállításokat, novella-feldolgozásokat. Nagy szerencsének tartja, hogy ezek az anyagok rögzítésre kerültek: „nagyon sok klasszikus költőről maradtak fent portréműsorok.” A kis irodalmi műsorok többnyire kevés figyelmet kaptak, a stúdiókat csak később használhatták, és az adásidők is kedvezőtlenek voltak: „az igazi irodalmi műsorok szombat délután háromkor mentek, amikor az egész ország horkolt.”
Kirúgás, archívum és új irány
1999-ben a Magyar Televízióban egész szerkesztőségeket szüntettek meg, köztük az irodalmi szerkesztőséget is. „Fölvettek valakit az utcáról, aki beült egy irodába, és sorban hívta be az embereket, hogy kirúgják őket. Kezembe adta a papírt, és annyi volt.” Előtte már a televízió archívumában dolgozott, ahol régi műsorok dokumentálásával foglalkozott. Itt tapasztalta meg, hogy milyen hatalmas értékek veszhetnek el pusztán azért, mert „egyszerűen nem tudták megfejteni, mi van a felvételen, és letörölték.”
Művelődési háztól a nótakörig
A televízió után egy rövid ideig a Rákospalotai Művelődési Központban dolgozott, irodalmi esteket szervezett, előadókat hívott, de hamar kiderült, hogy a művelődési házi munka másfajta világ. „A legtöbb terület nem volt nekem való.” Végül a nyugdíjas nótakörök lettek a legkedvesebb emlékei ebből az időszakból: „nagyon szerettem őket, és ők is jól érezték magukat.” De végül rájött, hogy az élő közönséghez való viszony egészen más, mint az arctalan tömegekhez, akiknek addig dolgozott.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
