„Minden alkut legvégül a választó, a polgár fizet meg” – Pászkán Zsolt szerint ingatag lábakon áll az új román kormány
A romániai kormányválságról, a jobb- és baloldal hiányáról a román politikában és az új kormány parlamenti többségének gondjairól beszélgetett M. Kende Péter Pászkán Zsolt politikai elemzővel, a román belpolitika szakértőjével a Pirkadat október 27-i adásában. A vendég úgy látja, a fősodorbeli pártok másfél év alatt éppen azt bizonyították, hogy képtelenek együtt kormányozni, az új kabinetnek pedig szavazatonként kell majd megalkudnia a túlélésért.
Romániában a jobboldalnak és a baloldalnak nincs értelme
M. Kende Péter azzal indított, hogy Romániában ugyan van már kormány, de a helyzete bizonytalan, miközben erősödik a szélsőjobb. Felidézte, hogy Szerbiában tegnapelőtt szó és hang nélkül elzavarták az évek óta regnáló Aleksandar Vučić kormányát, és ezt első körben inkább az utca érte el. Arra volt kíváncsi, van-e Romániában is ilyen felháborodott népmozgalom.
Pászkán Zsolt a szerbiai helyzetet nem ismeri annyira, hogy pontos párhuzamot vonjon, és megjegyezte: ezeknél a mozgalmaknál érdemes megnézni, mennyi az indukált és mennyi a valós düh. Romániáról viszont azt mondta, ott a jobb- és baloldali felosztásnak soha nem volt értelme. A rendszerváltás egy teljesen atomizált társadalmat ért, előtte nem voltak ellenzéki mozgalmak, ahogyan Közép-Kelet-Európa legtöbb országában – Albánia kivételével – voltak. Így néhány nyugatról hazatért „dinoszaurusz” kivételével a kommunista párt második-harmadik vonala nevezte ki magát jobb- és baloldalnak.
Ugyanez igaz a később létrejött szerveződésekre. Az utolsó ideológiai alapon született formáció a Mentsétek meg Romániát Szövetség volt, amely civil szervezetekből alakult pártocskaként szélsőbalosnak indult, most pedig a Nemzeti Liberális Párttal jobboldali pólust akar létrehozni. A Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) sem határozza meg magát ideológiailag, a szuverenista jelzőt használja, amely a „progresszívhez” hasonlóan bármire ráhúzható.
„Szuverenista szurkoló”
A szuverenizmusról a vendég úgy fogalmazott: „amíg valaki nem gyakorolja ezt, addig csak szuverenista szurkoló”. Könnyű ugyanis szuverenista politikát hirdetni, majd összecsuklani, amikor először rádörrennek Washingtonból vagy Brüsszelből. Giorgia Melonit hozta fel példának, aki a „Mussolini lánya” titulusból mára szelíd cirmos lett Olaszországban. A szuverenitás védelme „egy nagyon-nagyon nehéz foglalkozás”.
A műsorvezető felvetette, hogy a válságot talán az hidalhatná át, ha a pártok világosan megmondanák, mit képviselnek baloldaliként, centristaként vagy jobboldaliként, és a választók egyfajta étlapot kapnának. Pászkán ebből a nyugat-európai politika válságára is következtetett: a francia, olasz és spanyol diáktüntetések mögött az áll, hogy „se hús, se hal” pártok jöttek létre.
Tisztviselők a politikusok helyén
A kilencvenes években divat volt azt mondani, hogy a jobb- és baloldali törésvonalaknak már nincs jelentősége. Pászkán Zsolt szerint igenis van. Az ideológiai viszonyítási pontok azért tűntek el, mert Nyugat-Európában felnőtt egy tisztviselő-politikusi gárda, amelynek fogalma sem volt a konfliktusok és válságok megoldásáról. Ötven évig elég volt az államot igazgatni, és ha elakadtak, elővették a „politika tíz lépésben” típusú kézikönyveket. Amikor sorra jöttek a válságok, kiderült, hogy ez a gárda alkalmatlan a kezelésükre.
A szakértői háttér is hozzájárult ehhez: az elemzőknek nem kellett bal- vagy jobboldali szemszögből gondolkodniuk, ugyanazt az egyenételt adhatták el bármelyik megrendelőnek. Komolyan vett ideológiai hovatartozással a pártok számon is kérhetők lennének, éppen ezért szabadultak meg tőle: így a választók nem kérdezhetik, hol vannak a baloldali vagy jobboldali politikáik.
Három vesztes párt kormánya
M. Kende Péter arra kérdezett rá, mi lehet a kiút a mostani helyzetből. A vendég felidézte, hogy a 2024 decemberi parlamenti választást ugyan a Szociáldemokrata Párt nyerte meg, de ez vereséggel ért fel: a korábban 30 százalék fölött teljesítő párt éppen csak átlépte a 20 százalékot. A Nemzeti Liberális Párt tizenvalahány százalékkal harmadik, a Mentsétek meg Romániát Szövetség negyedik lett, az RMDSZ 6 százalékkal hetedik, ami az etnikai arányokhoz képest nagyon jó eredmény. Az AUR mellett egyedül az RMDSZ volt győztes.
A három vesztes párt olyan kormányt hozott létre, amelynek tagjai másfél év alatt meg is buktatták egymást. Ahelyett, hogy az egyre erősebb AUR-ral szemben életképes alternatívát mutattak volna fel, azt bizonyították, hogy a fősodorbeli pártok két mondatig sem képesek közös pontot találni. Az Ilie Bolojan vezette kormány május 5-i bukása után több mint száz nap kellett egy új kabinet beiktatásához, ami a hatékonyság helyett a tehetetlenséget mutatja. Aki azt hiszi, hogy az átlagpolgár nem jegyezte meg, mit vágtak egymás fejéhez a pártok ez alatt, az téved.
Hatvan hiányzó szavazat
A műsorvezető a következő akadályra, a költségvetésre terelte a szót. A kormány beiktatásakor kapott 280 szavazat a szükséges 233-hoz képest soknak tűnhet, de benne volt a Nemzeti Liberális Párt támogatása is, amely csak hat hónapra szavazott bizalmat, azzal a feltétellel, hogy az ő politikája folytatódik. Valójában tehát nincs meg a 280 szavazat.
Az új kormány technokratának mondja magát: a miniszterelnök és öt-hat miniszter nem köthető párthoz, legalábbis csak alapos figyelemmel. Tizenegy miniszter viszont szociáldemokrata, egy további a háttere alapján szintén az, így valójában szociáldemokrata kormányról van szó, technokratának nevezett miniszterelnökkel. A Szociáldemokrata Pártnak körülbelül 127 képviselője és szenátora van; a hivatalból mandátumot kapó 17 nemzetiségi képviselővel jó esetben 140, az RMDSZ 31 mandátumával 171. A 233-as többséghez így majdnem hatvan szavazat hiányzik.
Egyenként kell alkudni a voksokra
A hiányzó szavazatok a Nemzeti Liberális Párttól jöhetnének, amely bármikor kijelentheti, hogy megsértették a megállapodást, vagy a pártjukból kilépett, illetve a radikális formációk – például a POT – képviselőitől, akiknek sokszor frakciójuk sincs. Egy frakcióval könnyű megállapodni, itt viszont egyenként kell alkudni. Négy-öt hiányzó szavazatnál láttak már példát arra, hogy ideiglenesen „leszerződtetnek” képviselőket a másik oldalról, de majdnem hatvan voksot szinte lehetetlen megtartani: ami ma megvan, holnap elmehet.
Itt mutatkozik meg az ideológiamentes politika hátulütője is. Ha egy frakció egyik része szélsőbalos, a másik szélsőjobbos, nehéz elérni, hogy legalább egy irányba szavazzanak. Pénzzel sem mindenkinél lehet alkudni: a listáról bejutott képviselő, aki a következő ciklusban már nem lesz a parlamentben, nem a választókörzetét építi. Ha pedig elvekről kell tárgyalni, például arról, hogy az egészségügy vagy a fogyatékossággal élők támogatása kapjon-e több pénzt, kérdés, hogyan lehet mindezt egy eleve hiánnyal induló költségvetés koherens egészébe szorítani.
Pászkán Zsolt a végén hozzátette: bár kissé demagóg, ez minden olyan országra igaz, ahol ilyen helyzet alakul ki, „minden alkut legvégül a választó, a polgár fizet meg”.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
