Galutban a Szentföldön is?
A PILPUL 545. részében M. Kende Péter és Fináli Gábor, a Hunyadi téri zsinagóga rabbija Tisá beáv után beszélgetett a gyász, a Szentély, a mai Izrael és a zsidó vallási gondolkodás nehéz kérdéseiről. Az adás második felében a Váetchánán heti szakasz, a Smá Jiszráél, az Örökkévaló szeretetének parancsa, valamint a Tóra erkölcsi mércéje került elő. A beszélgetés egyik fő állítása az volt, hogy a száműzetés nem pusztán földrajzi állapot: lehet valaki a Szentföldön is galutban, ha eltávolodik a küldetésétől.
Tisá beáv után: mit jelent ma a száműzetés?
M. Kende Péter azzal indította a beszélgetést, hogy Tisá beáv, a Szentély pusztulásának gyásznapja után másképp gondolkodik-e erről az ember a diaszpórában és a mai Izraelben. Fináli Gábor válasza erős alapmondatot adott az adásnak: a galut nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki a határokon kívül él, hanem azt, hogy a küldetésén kívülre kerül. Innen nézve a Szentföldön is lehet galutban élni.
A rabbi szerint a modern Izrael nem messiási államként született, hanem szekuláris államként. Ezért önmagában az államiság, a hadsereg vagy a politikai szuverenitás még nem oldja fel azt a vallási kérdést, amely Tisá beáv mélyén áll: milyen közösség érdemes arra, hogy a szentség újra jelen legyen benne?
Harmadik Szentély: vissza a múltba vagy tovább?
A Szentély újjáépítésének kérdésénél Fináli Gábor két nagy gondolkodási irányt különített el. Az egyik szó szerint várja vissza azt a világot, amely 70-ben megszakadt: a papságot, az áldozatokat, a templomi szolgálatot, a régi formákat. A másik, árnyaltabb hagyomány inkább azt kérdezi: vajon az áldozati kultusz végső cél volt-e, vagy egy adott korszak vallási nyelve?
A rabbi Maimonidészt hozta példának, akinél mindkét hang megtalálható. A Misné Torában a hagyományosabb, konkrétabb Szentély-kép marad meg, A tévelygők útmutatójában viszont az áldozati kultusz inkább engedményként jelenik meg: olyan vallási forma, amely a korabeli Közel-Kelet világához beszélt. Ebben az olvasatban az áldozat lényege nem a vér, hanem a közelség. A korbán szó gyöke is erre utal: közel kerülni.
Az Édenkert felől nézve
Fináli Gábor továbbvitte a gondolatot: ha a Szentély valamiféle kicsinyített Édenkert, és a zsidóság feladata végső soron az emberiség visszavezetése az Éden állapotához, akkor felmerül a kérdés, hogy az áldozati rend pontosan milyen helyet foglal el ebben a végcélban. Az Édenkertben még nincs húsevés, nincs templomi vágás, nincs véráldozat.
Ezért a rabbi maga is furcsán nézne arra, ha a történelem egyszerűen ott folytatódna, ahol 70-ben abbamaradt. A késő antik világ kultikus formái ma sokak számára a zsidóságon belül is nehezen lennének befogadhatók. A kérdés tehát nemcsak az, visszajön-e a Szentély, hanem az is, milyen világba jönne vissza.
Váetchánán: hogyan lehet szeretni az Örökkévalót?
A beszélgetés második felében a Váetchánán heti szakasz került elő, benne a Smá Jiszráéllel és a parancsolattal: szeresd az Örökkévalót teljes szíveddel, teljes lelkeddel, minden erőddel. M. Kende Péter provokatív példákkal kérdezett rá: hogyan működik ez a szeretet akkor, amikor zsidók egymással kerülnek konfliktusba, akár stadionban, akár Izraelben, akár a közösségi oldalakon?
Fináli Gábor szerint a szeretet itt nem egyszerű érzelmi parancs. Felszólításra nem lehet szeretni. Az áháva inkább kapcsolódást, törődést, figyelmet jelent. Aki szereti az Örökkévalót, az számításba veszi, honnan jön, kikhez tartozik, milyen láncolat része, és mit kezd azzal az örökséggel, amelyet kapott.
A lánc, amelyen rajta vagyunk
A rabbi szerint a zsidó lét egyik alapfeltétele az emlékezés. A zsidó szóhoz is kapcsolható hála csak akkor működik, ha az ember nem felejti el, kik állnak mögötte. Fináli úgy fogalmazott: a döntéseinknél érdemes volna megkérdezni, meg tudnánk-e magyarázni azokat az ükapánknak, vagy vállalhatók lennének-e az utánunk jövők előtt.
M. Kende Péter ehhez hozzátette: sokszor nem a nagyszülők által elejtett fonalat vesszük fel, hanem egy jóval korábban megszakadtat. Nem minden 1945 után romlott el. A zsidó hagyomány elengedése, átformálása, részleges elvesztése már jóval korábban elkezdődött.
Ortodox képek, neológ valóság
A beszélgetés egyik legerősebb kritikája a mai pesti zsidó önképre vonatkozott. Fináli Gábor szerint sok neológ vagy kulturális zsidó közeg szívesen használ ortodox világot idéző képeket, tárgyakat, könyveket és hangulatokat, miközben életmódja, intézményei és kulturális gyakorlatai egészen más irányba mutatnak.
Ezt nem önmagában kifogásolta, hanem a koherencia hiányát. Ha mindenből csipegetünk, de nem dolgozzuk ki, mi a saját vallásfilozófiánk, akkor könnyen csak díszlet marad: ortodox esztétika, neológ gyakorlat, kulturális fesztivál, izraeli önkéntesség, sportesemény és holokausztemlékezet egymás mellett, közös gondolati keret nélkül.
„A só az isteni”
Az adás végén Fináli Gábor arról beszélt, miről szól majd Tatán, ahová a Hunyadi téri közösség teljes szombati programmal viszi el a zsidó életet. A Váetchánán heti szakaszból két mércét emelt ki: a Tóra bölcsességének a népek szemében is felismerhetőnek kell lennie, és az embernek „az egyenest és a jót” kell tennie az Örökkévaló szemében.
A rabbi szerint ez azt jelenti, hogy a Tóra értelmezésének erkölcsi próbája is van. Ha egy jogértelmezés kettős mércét alkalmaz, ha kívülről nem látszik rajta igazság és morális tartás, akkor lehet régi, lehet hagyományos, de kérdéses, hogy valóban isteni-e. „Én úgy képzelem, mint egy kenyeret, amiben van só is. A só az isteni” – mondta Fináli Gábor. A PILPUL 545. része így Tisá beáv gyászából a zsidó gondolkodás egyik legnehezebb jelenkori kérdéséig jutott: hogyan lehet a hagyomány egyszerre hűséges, élő és erkölcsileg vállalható.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
