„Ilyen hang nincs még egy” – Farkas Gábriel ötven év után új pályaszakaszra készül
A Hogy vagy? című műsorban Szegvári Katalin vendége Farkas Gábriel énekes, előadóművész és képzőművész volt. A beszélgetés egy nagyszabású koncertfelvétellel indult, majd innen kanyarodott vissza a kezdetekhez: a családi énekléshez, a gyerekkori hallásproblémához, a képzőművészeti tanulmányokhoz, a jazzhez, a színházhoz és ahhoz az ötvenedik születésnapi műpás koncerthez, amely Farkas Gábriel szerint lezárt egy fontos korszakot az életében.
Egy hang, amely egy ajándéklemezzel indult el
Szegvári Katalin felidézte, hogy az ő ismeretsége Farkas Gábriellel először egyoldalúan kezdődött: barátai egy nem kereskedelmi célú CD-t adtak neki, azzal, hogy „ilyen hang nincs még egy”. A lemezből később céges karácsonyi ajándék lett, a Budapest Bank Autófinanszírozási Zrt. támogatásával, és ez sokat segített abban, hogy Farkas Gábriel neve szélesebb körben is ismertté váljon.
Az énekes úgy emlékezett vissza erre, hogy független előadóként mindig a piacon kellett megélnie. „Én mindig egy ilyen független fiú voltam, és nem hízelegtem semmilyen politikai oldal irányába” – fogalmazott. Ezért minden olyan támogatás, amely nem politikai alapon, hanem valódi figyelemből érkezett, különösen fontos volt számára.
A gyerekkori csend után kinyílt a zene
A beszélgetés egyik legszemélyesebb része Farkas Gábriel gyerekkorához kapcsolódott. Elmondta, hogy kisgyerekként nagyothalló volt: egy polipszerű elváltozás miatt nehezen tanult meg beszélni, hároméves koráig alig szólalt meg. Amikor ezt orvosilag rendezték, hirtelen megnyílt számára a hangok világa.
A zene azonban már korábban is jelen volt az életében. Édesanyja énekelt, nagyapja méhész volt, de a mézpergetéshez cigányzenekart hívtak. A családi háttérben tehát természetesen keveredett a dal, a közösség és az előadás. Az éneklés képessége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor bátyja zenei felvételijére készült, és Farkas Gábriel azonnal, tisztán visszaénekelte a népdalokat.
Glatz Marika néni és a kórusajtó
Farkas Gábriel meghatározó tanárként említette Glatz Marika nénit, aki felismerte, hogy a hiperaktív, érzékeny kisfiúval nem fegyelmezéssel, hanem művészettel lehet foglalkozni. Zenét hallgattatott vele, majd rajzoltatta, festette vele az élményeket. „Glatz Marika néni mentette meg az életemet, szerintem” – mondta.
A kórusélmény is hasonlóan erős volt. Alsósként a terem ajtajánál hallgatózott, mert lenyűgözte, ahogy több ember egyszerre, harmóniában énekel. Később kiderült, hogy nemcsak a saját szólamát tudja, hanem az összeset. Mire hivatalosan is bekerült a kórusba, már fejből ismerte a Kodály-műveket.
Festészet, színház, karakterek
Farkas Gábriel a Képzőművészeti Főiskolán Klimó Károlynál végzett, és ma is erős benne a vágy, hogy több időt fordítson a festészetre. A színpad és a festészet közötti különbséget pontosan látja: az egyik azonnali visszajelzést ad, a másik magányos műfaj. A koncerten ott van a közönség reakciója, a festőállvány mellett viszont nincs taps, nincs azonnali válasz.
A színészi oldala részben megküzdési stratégiaként alakult ki. Gyerekként „fura gyereknek” érezte magát, és úgy tanult beilleszkedni, hogy szórakoztatta a többieket. Az utánzás, a karakterekbe bújás később színpadi eszközzé vált. Ez vezetett több színházi szerephez, köztük a Kabaré konferansziéjához, amelyet a beszélgetésben pályája egyik legfontosabb színházi munkájaként említettek.
Vendégek, mesterek, óriások vállai
Az ötvenedik születésnapi koncerten nem egyedül állt a középpontban. Vendégeket hívott, mert úgy érezte, ha már ott van a Pannon Filharmonikusok hatalmas zenekara, a karmester, a hangszerelők és a különleges alkalom, ezt meg kell osztania másokkal is. Veres Mónika Nikával Szirmai Albert és az amerikai standardek kapcsolatát idézték meg, Bodrogi Gyulával a What a Wonderful World kapott új értelmet, Molnár Piroska pedig olyan szöveget mondott el, amelyhez Farkas szerint már élettapasztalat és bölcsesség kellett.
A jazz különösen fontos számára. Garai Attila emlékére készülő lemezének címe: Standing on Giant’s Shoulders. A cím pontosan jelzi, hogyan gondolkodik a hagyományról: mindig vannak mesterek, akiknek a vállára fel lehet állni, de hogy valakiből később óriás lesz-e, az már a saját útján dől el.
Új korszak, műhelymunka, visszatérés a festészethez
Az ötvenedik születésnap számára nem megrázó forduló volt, inkább összegzés. A nagy koncert után elutazott, hogy feldolgozza az élményt, és úgy érezte: az eddigi életútja már önmagában is kerek. „Mostantól kezdve lehet játszani vele” – mondta.
A következő időszakban nem elsősorban a nagy színpadi jelenlétre, hanem műhelymunkára készül. Jazzfelvételeken dolgozik, Wolf Péter és Fábri Péter egy teljes albumnyi új dalt írt neki, és saját szerzeményei is felvételre várnak. Közben ott van benne a festészethez való visszatérés vágya is, bár pontosan tudja, hogy ez elvonulást, csöndet és másfajta életformát követel.
A beszélgetés végén Szegvári Katalin a Kabaré egyik részletével búcsúzott, Farkas Gábriel pedig arról beszélt, hogy a konferanszié figurája gyerekkora óta vonzotta: a nagyvárosi mulató világa, az előadó, aki egyszerre áll a közönség előtt és mögött, egyszerre szórakoztat, figyel és túlél.
