„Mélyvízbe dobom, de adok egy úszógumit”
A Heti Libazsír vendége Bácskai Júlia pszichológus, „szabad szóműves”, a pszichoszínház megteremtője volt. Szegvári Katalin és Rangos Katalin arról beszélgetett vele, hogyan lett a terápiás tapasztalatból színpadi forma, mit kezd a színház a párkapcsolati játszmákkal, miért tudnak a nézők saját történeteikre ismerni egy-egy jelenetben, és mi választja el a hiteles segítőt az önjelölt tanácsadótól. A műsorban szóba került Bácskai Júlia családi háttere, Mérei Ferenc hatása, a pszichológusi pálya felelőssége és az is, miért lett külön témája a véleményosztogatás kényszere.
Szabad szóműves a színpad és a terápia között
Bácskai Júlia saját magát „szabad szóművesnek” nevezi, mert munkáinak közös anyaga a nyelv: pszichológusként, színházcsinálóként és rádiósként is szavakkal dolgozik. A pszichoszínház ötlete 2000-ben született meg benne, amikor arra gondolt, hogy a könyveiben és előadásaiban megjelenő pszichológiai helyzeteket élő színészekkel is meg lehetne mutatni.
Az első alkalom Kapolcshoz kötődött, ahol Börcsök Enikővel és Galkó Balázzsal próbálták ki a formát. A kiindulópont nem kész drámaszöveg volt, hanem a terápiás gyakorlatban felismert emberi helyzetek színházi megjelenítése. Bácskai szerint a módszerben egyszerre van játék, felismerés és edukáció.
Érzelmi kötelek a párterápiától a színpadig
A beszélgetés egyik legerősebb példája az „érzelmi kötelek” gyakorlata volt. Bácskai párterápiában használta azt a fantáziagyakorlatot, amelyben két ember elképzeli, milyen anyag, szín, súly és tapintás köti össze őket. A válaszok sokat elárulnak a kapcsolatról: más jelentése van egy gumikötélnek, egy farúdnak vagy egy vékony selyemzsinórnak.
Ezekből a terápiás képekből lettek színpadi helyzetek. A színházban valódi kötelek, kellékek és vizuális ötletek segítik, hogy a lelki dinamika láthatóvá váljon. Bácskai megfogalmazása szerint a színészek nem saját életüket viszik ki a színpadra, mégis személyesen vannak jelen: „Nem a saját életünket teregetjük, de nagyon itt leszünk.”
Színészek mélyvízben, de kapaszkodóval
A pszichoszínház előadásai nem hagyományos értelemben vett megírt darabok. Bácskai általában nyolc-tizenkét jelenetet készít elő, megadja a helyszínt, az alapszituációt, a karakterek viszonyát és a konfliktus irányát. A többi a színészek jelenlétén, improvizációs készségén és érzékenységén múlik.
Ezt a módszert így írta le: „Mélyvízbe dobom, de adok egy úszógumit.” A színészek között Kossuth-díjas, ismert művészek is dolgoznak vele, a részvételt pedig nem a látványos szereplés vagy a könnyű humor motiválja. Bácskai azt mondja, nem várja el tőlük, hogy „jó pofák” legyenek; ha a humor megszületik, helye van, de a cél nem a poén, hanem a felismerhető emberi helyzet.
A néző nem szereplő, mégis benne van
A pszichoszínház közönsége nem megy fel a színpadra, Bácskai szerint „arra tartjuk a színészt”. A nézők mégis fontos részei az estének: időnként megszólítja őket, kérdez, vitát indít, és gyakran kiderül, hogy a látott jelenetek saját tapasztalatokat mozdítanak meg bennük.
Előfordult, hogy a közönség beszélgetése annyira érdekes irányt vett, hogy nem is játszották el az összes előre tervezett jelenetet. A nézők a saját szűrőjükön keresztül értelmezik a színpadi helyzeteket: ki kivel ért egyet, ki kit tart hibásnak, kinek a párkapcsolati mintája ismerős. Bácskai szerint ez a színházi találkozás egyik lényege: a néző hazaviszi a történetet, és még az utcasarkon is tovább beszéli.
Pszichológus, coach, hitelesség
A beszélgetés a segítő szakmák világára is kitért. Bácskai felidézte, hogy annak idején Mérei Ferencnél tanult, és amikor bizonytalannak érezte saját tudását, Mérei konkrét képzési utat javasolt neki: encounter csoportot, pszichodrámát, önismereti és szabad interakciós csoportokat. Bácskai azóta is fontosnak tartja, hogy a pszichológus folyamatosan tanuljon, tapasztaljon, ellenőrizze a módszereket.
Kritikusan beszélt a felszínes képzésekről és az önjelölt tanácsadókról, de nem intézte el egyszerű ítélettel a kérdést. Szerinte lehet rossz pszichológus az is, aki elvégezte az egyetemet, és adhat bölcs mondatot olyan ember is, akinek nincs diplomája. A kulcsszó számára a hitelesség: a jó segítő nem megoldja más életét, hanem kérdésekkel, irányokkal, támogatással segít rálátni a problémára.
Családi örökség: szabadság, színház, újságírás
Bácskai Júlia családjáról is szó esett. Édesapja, Bácskai László az Ádám magazin főszerkesztője volt, amelyet a műsorvezetők úgy idéztek fel, mint az utolsó olyan lapok egyikét, ahol hosszú, mély interjúk is megjelenhettek. Bácskai szerint apja bízott azokban, akikkel dolgozott, és nem akarta előre megszabni, mit hogyan kell írni.
Édesanyja a színház világához kötődött, színészlexikonokat készített, létrehozta a Domján Alapítványt. Bácskai úgy fogalmazott, hogy ebből a közegből „némi fertőzést” biztosan kapott. A családi háttérben egyszerre volt jelen a szellemi szabadság, a színház szeretete és az a meleg, vidám légkör, amely szerinte sokat adott ahhoz, hogy jól érezze magát a világban.
Ugyanazok a játszmák, más díszletek között
Bácskai szerint az emberi alaptermészet meglepően keveset változott. A világ, a technika, a társadalmi környezet átalakul, de a görög sorstragédiák ma is érvényesek, mert az emberi jellemvonások és alapkonfliktusok ugyanazok maradtak. A pszichoszínház ezért tud egyszerre aktuális és ősi lenni: párkapcsolati manipulációról, szeretethiányról, féltékenységről, hatalmi játszmákról beszél.
A legutóbbi előadás, a Tűz és víz Csákányi Eszterrel és Bezerédi Zoltánnal egy olyan párkapcsolatot mutatott meg, amelyben két nagyon különböző személyiség próbál együtt élni. Bácskai októbertől folytatja a következő évadot, új témákkal és új helyzetekkel.
A kommentelés mint lelkiállapot
A műsor végén előkerült Bácskai egyik dédelgetett témája: a véleményosztogatás. Foglalkoztatja, miért érzi sok ember ellenállhatatlan késztetésnek, hogy mindenhez hozzászóljon, akkor is, ha nem kérdezték, és akkor is, ha nem olvasta el, mire reagál.
Szerinte a kommentelésben gyakran nem valódi párbeszéd zajlik, hanem frusztrációlevezetés és fölénykeresés. Úgy fogalmazott, hogy a kommentálási lelkiállapot része lehet az igény, hogy „le tudjam dorongolni a másikat”. Ezért is tartja fontosnak, hogy a színházban ne letolás, hanem felismerés történjen: a néző ne megszégyenítve, hanem saját életére kíváncsibban menjen haza.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
