„Ha elfelejtik, ismét megölik őket”
A Heti Libazsír adásában Szegvári Katalin és Rangos Katalin vendége Schiffer János volt. A beszélgetés középpontjában a Boráros téren álló holokauszt-emlékmű állt, amely a Horthy-ligetre hurcolt budapesti zsidóknak, köztük újságíróknak, jogászoknak és művészeknek állít emléket. Szóba került az emlékmű létrejötte, a nevek jelentősége, a hivatalos megemlékezések kiüresedése, valamint a túlélők és leszármazottaik emlékezetének megőrzése.
A Boráros tér mint emlékezeti hely
Schiffer János felidézte, hogy a Horthy-ligetre hurcolt több mint hétszáz budapesti ember emlékére eredetileg az egykori helyszínen is lehetett volna táblát állítani. Ő azonban olyan helyet keresett, ahol az emlékmű valóban találkozik a várossal. A Boráros tér azért vált fontossá, mert a belvárosból Csepel felé vitt emberek útvonala erre vezetett.
A cél az volt, hogy az emlékezés ne maradjon alkalmi aktus. Schiffer szerint olyan formára volt szükség, amely a járókelőt is megállítja: „Valami olyasmit kéne, ami megállítja az embert.” Az emlékmű végül a HÉV-végállomás közelében kapott helyet, a csepeli bejáratnál, ahol naponta sokan elhaladnak mellette.
Kitépett füzetlapok, gyerekírás, nevek
Az emlékművet Varga Tamás szobrászművész tervezte. Az első elképzelés szerint nagy fémtáblák kerültek volna a járdára, rajtuk a nevek gyerekírással. A műszaki engedélyezés ezt nem tette lehetővé, így született meg a ma látható forma: két kitépett füzetlapra emlékeztető tábla, amely egyszerre idézi a noteszlapot és a mózesi kőtáblákat.
A gyerekírás külön üzenetet hordoz. Schiffer elmondása szerint Varga Tamás azzal számolt, hogy a nézőben felmerülhet a kérdés: „Megtanították őket írni, és aztán azért vitték őket táborba, és gyilkolták meg, mert írtak.”
Az emlékmű egyik legfontosabb eleme a névsor. A vészkorszakról szóló beszéd gyakran számokban gondolkodik, Schiffer viszont azt tartotta lényegesnek, hogy személyek jelenjenek meg. „Itt pedig azt mondjuk, itt vannak a nevek” – fogalmazott. A mintegy hétszáz elhurcolt közül körülbelül háromszáz ember nevét sikerült azonosítani.
Újságírók, jogászok, művészek
A Horthy-ligetre hurcoltak között sok újságíró, jogász és művész volt. Schiffer elmondta, hogy egy 1946-ban megjelent könyv is segítette a kutatást: az egyik egykori rab írta meg benne, kiknek a nevét tudta összegyűjteni. Ezen a nyomon indult el az emlékmű névsorának összeállítása.
A magyar sajtó napjához kapcsolódva külön megemlékezést is tartottak az újságíró áldozatokról. Schiffer azt szerette volna, hogy amikor az élő újságírókra figyel a szakma, azokra is emlékezzen, akik eltűntek, és arra is, miért tűntek el. Családtagok is keresték már fel az emlékművet, hogy megtalálják felmenőik nevét.
Az emlékezés felelőssége
Schiffer szerint Magyarországon továbbra is adósság a múlt teljesebb társadalmi feldolgozása. Külön hangsúlyozta, hogy Horthy-ligetre magyar csendőrök vitték az embereket, és ezt a felelősséget nem lehet kizárólag a német megszállás történetével elfedni.
A megemlékezések formájával kapcsolatban is kritikusan beszélt. Úgy látja, sok esemény beszédekkel, koszorúzással, gyertyagyújtással lezártnak tekinti a feladatot, miközben az emlékeztetésnek a társadalom szélesebb rétegeit is el kellene érnie. A gettó felszabadulásával kapcsolatban külön kiemelte: „Ez nem a zsidók belügye.”
Példaként említette a sátoraljaújhelyi börtönlázadásra való emlékezést, ahol a megszokott forma helyett sétát szerveztek, középiskolások részvételével. Schiffer szerint az ilyen alkalmak több kérdést, több személyes kapcsolódást és több valódi figyelmet hozhatnak.
Csend a családokban, hallgatás a rendszerben
A műsorvezetők felvetették, hogy a vészkorszakot gyerekként vagy fiatalon átélő szülői generáció sok családban inkább hallgatott. A beszélgetésben ez a hallgatás egyszerre jelent meg személyes túlélési stratégiaként és politikailag fenntartott csendként.
Schiffer úgy fogalmazott, hogy sok túlélő évtizedekig nem jelentkezett kárpótlásért, mert nem akart újra foglalkozni a történtekkel. Közben az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek hivatalossága sem ösztönözte a nyílt emlékezést. A rendszerváltás után viszont megjelentek a nyilvánosabb zsidó identitásformák, az Élet Menete és a közösségi emlékezés új lehetőségei.
A túlélők adatai és a következő nemzedékek
Schiffer a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága munkájáról is beszélt. Elmondása szerint ma Magyarországon körülbelül kétezer túlélő élhet, közülük nagyjából kétszázan tagjai a szervezetnek, de ötszáz-hatszáz ember ügyeit intézik. A szervezet kárpótlási ügyekben, igazolásokban, tájékoztatásban és adminisztratív feladatokban segít.
Külön értéke van annak az adatbázisnak, amelyet a régi kartonokból és iratokból hoztak létre. Schiffer szerint az áldozatok adatait több intézmény gyűjti, a túlélők adatai viszont sokáig feldolgozatlanul maradtak. Ezért tartotta fontosnak, hogy az anyag kutatható formában fennmaradjon.
A beszélgetés végén a második és harmadik generáció öröksége is előkerült. Schifferék interjúsorozatot terveznek azokkal, akik gyerekként voltak üldözöttek, vagy már csak családi történetekből, elhallgatásokból, lelki lenyomatokból hordozzák tovább a történteket. A Boráros téri emlékmű ennek a munkának is része: nevekben, helyben és formában emlékeztet arra, amit Schiffer így foglalt össze: „Ha elfelejtik, ismét megölik őket.”
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
