„Nekem, mint zsidó, meghalni nem egy ragyogó dolog”
Breuer Péter április 14-i vendége Geiger András, vagyis Steve volt, akivel a holokauszt-emléknap, Izrael mai állapota és az iráni fenyegetés került szóba. A beszélgetés egyszerre szólt személyes gyászról, közösségi emlékezésről és arról a meggyőződésről, hogy a történelem tanulságait nem lehet ünnepi beszédek szintjén letudni. Geiger András arról beszélt, mit jelent számára, amikor Izraelben megszólalnak a szirénák Jom Hasoán, milyen munkát végez alapítványa az embermentők emlékének ápolásában, és miért látja úgy, hogy Irán ügyében a világ túl sokáig halogatta a döntést.
A szirénák percei és a személyes veszteség
Geiger András nem elméleti távolságból beszélt az emlékezésről. Mint mondta, izraeli állampolgárként évről évre átéli azt a pillanatot, amikor az országban megáll az élet. „Az utcán is megáll a forgalom”, idézte fel, hozzátéve, hogy ilyenkor rendszerint a Jad Vasemben van jelen. A megemlékezés számára nem pusztán állami ceremónia, hanem családi ügy is: elmondása szerint negyven-ötven embert veszített el a rokonságából, köztük nagyszüleit és apai rokonait is.
A beszélgetés egyik legerősebb mondata akkor hangzott el, amikor a halálhoz való zsidó viszonyról beszélt. „Nekem, mint zsidó, meghalni nem egy ragyogó dolog” – fogalmazott, szembeállítva ezt azokkal az ideológiákkal, amelyek a halált dicsőségként állítják be. Szavai nemcsak a múlt emlékezetéről szóltak, hanem a jelen közel-keleti konfliktusairól is.
Győr, Auschwitz, Goldmark: az emlékezésnek helye van
Geiger András arról is beszélt, hogy az idei megemlékezéseknek több állomása van. A hétvégén Győrben vett részt egy kiállításhoz kapcsolódó programon, és kiemelte, hogy a helyi kezdeményezés mögött több intézmény és szervezet együttműködése állt. Külön szólt arról is, hogy a győri kiállítás méltó formában mutatja meg a múltat, ezért szerinte azoknak is érdemes megnézniük, akik csak átutazóban járnak a városban.
Budapesten április 19-én a Goldmark-teremben tart megemlékezést, ahol nemcsak a holokausztról lesz szó, hanem a nürnbergi per nyolcvanadik évfordulójáról is. Az esten személyes emlékezés is helyet kap: több, a közelmúltban elhunyt közéleti és közösségi szereplő neve is elhangzik majd.
Embermentők, díjak, felelősség
A Geiger által vezetett alapítvány munkájának középpontjában azok állnak, akik az üldöztetés éveiben emberségesek tudtak maradni. A beszélgetésben felidézte, hogy alapítványuk elismeréseit korábban olyan személyiségek kapták meg, mint Göncz Árpád, George H. W. Bush vagy Jichák Navon. A felsorolásból az is kiderült, hogy számára az erkölcsi tartás és a történelmi felelősség nem elvont fogalom, hanem mérce.
A fiatalok megszólítását is fontosnak tartja. Szóba került, hogy a Wallenberg nyomán vetélkedő második és harmadik helyezett csapatai is eljutnak Auschwitzba, ami szerinte azt mutatja, hogy az emlékezetnek van utánpótlása. Nem automatikusan, nem magától, hanem akkor, ha vannak, akik szervezik, viszik, elmondják és újra meg újra elmagyarázzák, mi történt.
Iránról nem lehet tovább félrenézni
A beszélgetés második felében a jelen geopolitikai válságai kerültek előtérbe. Geiger András világosan fogalmazott: szerinte Irán ügyében a nemzetközi közösség évtizedek óta késlekedik. Úgy látja, már jóval korábban meg kellett volna állítani azt a rendszert, amely terrorizmust exportál, és amelynek katonai törekvései nemcsak Izraelre, hanem a tágabb régióra és a világra is veszélyt jelentenek.
Kritikusan beszélt a mostani tűzszüneti próbálkozásokról is. Szerinte ezek időt adnak az iráni vezetésnek, nem pedig valódi megoldást hoznak. Azzal is számot vetett, hogy egy kilencvenmilliós országot nem lehet pusztán légi csapásokkal térdre kényszeríteni. „Nem lehet csak a levegőből” – mondta, jelezve, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb annál, mint amit a napi hírek sugallnak.
A szebb jövőre szavazna
A beszélgetés végén Geiger András visszakapcsolta a történelmi emlékezetet a jelenhez. A választásokra utalva úgy fogalmazott: „én a szebb jövőre rögtön szavazok”. Ez a mondat jól összefoglalta a beszélgetés hangulatát. Nem nosztalgia vezette, nem is puszta indulat, hanem az a meggyőződés, hogy a múlt ismerete nem lezárt fejezet, hanem iránytű. A kérdés nem az, hogy emlékezünk-e, hanem az, hogy kezdünk-e valamit az emlékezettel.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
