„Egy ember kétszer hal meg” – nevek, emlékezet és túlélés az OMIKE színpadán
A Heti Libazsír legutóbbi adásában Rangos Katalin és Szegvári Katalin vendége Harsányi László volt, aki Egy szippantásnyi oxigén című könyve kapcsán beszélt a vészkorszak idején működő OMIKE művészakció történetéről. A beszélgetés az intézménytörténeten túl az emlékezet erkölcsi kérdéseit, az elfeledett művészek sorsát és a név megőrzésének jelentőségét járta körül, mindvégig személyes, gondolkodó hangnemben.
Egy szippantásnyi oxigén a bezártság éveiben
Harsányi László könyvének címe nem metafora, hanem pontos történeti tapasztalat: az OMIKE művészakció 1939 és 1944 között valóban létfeltételt jelentett azoknak a zsidó énekeseknek és táncosoknak, akiket a hivatalos kulturális intézményekből kiszorítottak. Miközben az Operaház színpadára nem léphettek, egy ideig még nézőként bejárhattak oda, saját fellépési lehetőséget azonban csak az OMIKE keretei között kaptak. A műsorvezetők kérdései arra irányultak, miként működhetett ez a párhuzamos kulturális világ dokumentumok, nyilvános reklám és intézményi védelem nélkül.
Nevek nélkül nincs emlékezet
A beszélgetés egyik központi gondolata az volt, miért fontos név szerint megőrizni az OMIKE színpadán fellépő művészeket. Harsányi László nem katasztert akart összeállítani, hanem életutakat visszaadni. A könyv szereplői nem jelképek, hanem konkrét emberek: énekesek, táncosok, kórustagok, akik közül sokan túlélték a háborút, mások eltűntek a történelemben. A műsorban szó esett arról is, milyen gyakran derül ki utólag, hogy az unokák sem tudtak nagyszüleik vészkorszakbeli történetéről, és milyen megrendítő pillanat, amikor ezek a múltak egy könyv kapcsán válnak láthatóvá.
Operák szűk terekben, szervezés emlékezet nélkül
Rangos Katalin és Szegvári Katalin rákérdeztek arra is, miként volt lehetséges nagyoperákat előadni olyan helyszíneken, mint a Goldmark-terem vagy a Hollán Ernő utcai hangversenyterem. Harsányi László elmondta: a művészakció kezdetben hangversenyszerű előadásokban gondolkodott, majd fokozatosan alakult ki a szcenírozott játék. A szervezésről szinte semmilyen írásos dokumentum nem maradt fenn, hiszen 1944-ben az egész infrastruktúra megsemmisült. Mégis, húsz opera bemutatása valósult meg, ami önmagában a résztvevők elképesztő kreativitását és elszántságát bizonyítja.
Ribáry Géza és a háttérben dolgozók
A műsor egyik fontos kitérője Ribáry Géza alakja volt, akinek neve ma csupán egy márványtábláról ismert. Harsányi László felidézte, hogy az OMIKE művészakció létrejötte nemcsak művészi, hanem szervezeti és politikai küzdelem eredménye volt. Ribáry, a Pesti Izraelita Hitközség egyik vezetője, kulcsszerepet játszott abban, hogy az elképzelés megvalósuljon, még ha művészileg nem is ő határozta meg az irányt.
Identitás, hallgatás, késleltetett felismerések
A beszélgetés utolsó szakasza személyesebb hangot ütött meg. Harsányi László arról beszélt, hogy saját gyerekkorában a zsidó identitás nem volt hangsúlyos téma, a vallás gyakorlása háttérbe szorult. A rendszerváltás környékén azonban új kérdések kerültek előtérbe, részben az antiszemitizmus nyíltabb megjelenése miatt. A műsorvezetők reflektáltak arra is, miként indult el a kilencvenes években egy ifjúsági zsidó reneszánsz, amelyben sokan késleltetve találták meg saját kettős identitásukat.
Folytatás négy kötetben
Az Egy szippantásnyi oxigén az első darabja egy tervezett sorozatnak. A következő kötet a zenészekről, majd a színészekről és a képzőművészekről szól majd. A Heti Libazsír beszélgetése világossá tette: nem pusztán könyvbemutatóról volt szó, hanem annak a munkának a tétjéről, amely a magyar kulturális emlékezetből kiszorult életeket próbálja visszaírni a közös történetbe.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
