„Ugyanazok a gyarlóságok, ugyanaz a lábszag” – Spiró regénye tükröt tart a mához
Csintalan Sándor a történelmi ismétlődésről, mesterséges intelligenciáról és arról, hogy mit jelent ma optimistának lenni
A Pirkadat adásában Osváth Sarolta beszélgetett Zoomon keresztül Csintalan Sándorral, aki vidéki tanyájáról jelentkezett be. A politikus, publicista és rádiós műsorvezető ezúttal személyes hangon vallott arról, mit gondol a jövőről, a magyar történelemről – és Spiró György Padmalyról, amely szerinte „időgépként működik”.
„71 évesen mit jelent az optimizmus?”
A beszélgetés elején Osváth Sarolta azt kérdezte, valóban jókedvű-e mostanában Csintalan, hiszen a műsorvezető szerint ez volt az ígéret. A válasz egyszerre volt önironikus és komoly:
„71 évesen az ember optimistán… nem tudom, hogy mit jelent az optimizmus.”
Csintalan elmondta, unokái jövője miatt aggódik, de abban bízik, hogy „világlátott emberekké válnak”, és ez ad némi reményt.
„A Padmaly olyan, mint egy időgép”
A beszélgetés központi témája Spiró György Padmaly című regénye lett, amelyet Csintalan már évekkel ezelőtt elolvasott, és saját bevallása szerint „a releváció erejével” hatott rá:
„Olyan ez a Spiró-kötet, mintha kinyitom, belépek egy időgépbe, és döbbenten tapasztalom, hogy ugyanazt a világot találom, mint amiben most élek.”
A regény Táncsics Mihály életét dolgozza fel, és korhű freskóként mutatja be a reformkori Magyarország szereplőit, köztük Kossuthot, Petőfit és Görgeyt. Csintalan szerint azonban az igazi döbbenet az, hogy:
„Ugyanazok a gyarlóságok, ugyanaz a pitiánerség, ugyanaz a kooperációra való képtelenség – mint ma.”
„Ugyanolyan lábszagúak, mint mi”
A múlt hősei a történelem panteonjában ma már mellszobrok – de Spiró regényéből kiderül, hogy emberek voltak, sokszor kisstílű indulatokkal, hatalmi harcokkal, végtelen önzéssel. Csintalan szerint:
„Akkori szereplői… kiderül, hogy ugyanolyan lábszagúak, mint mi.”
Ez a felismerés keserű, de egyben emberközeli: a történelem nemcsak a nagy tettekről, hanem az ismétlődő hibákról is szól.
Mesterséges intelligencia: eszköz, de nincs lelke
Osváth Sarolta a beszélgetés második felében áttért a mesterséges intelligencia kérdésére, megemlítve, hogy Spiró egy író-olvasó találkozón kijelentette: nem tart a MI-től, mert „az író ír, a gép meg más”.
Csintalan viszont árnyaltabban látja a kérdést:
„A mesterséges intelligencia végső soron egy eszköz. Az agyába az kerül, amit az ember belerak. Nem ő rakja magába.”
Bár mindent el tud képzelni – még azt is, hogy a politikai kommunikációban gátlástalanul használják majd a technológiát –, egy dologban biztos:
„A mesterséges intelligencia is azt fogja csinálni, amit a gazdája megrendel tőle.”
„A kérdés, hogy én, a befogadó, képes vagyok-e kiválasztani az igazat”
A mesterséges intelligencia nem maga a gonosz – állítja Csintalan –, hanem az a kérdés, hogy a felhasználó, az olvasó mit kezd vele:
„A nagy kérdés az, hogy én, mint befogadó, az olvasó, a szabad polgár, képes leszek-e venni a fáradtságot arra, hogy leellenőrizzem az információt?”
Ez az evolúciós ugrás: nem technológiai, hanem szellemi. Ha az emberiség nem tudja megugrani, akkor – mondta Csintalan – az egész civilizáció veszélybe kerülhet.
Zárszó: kérdések maradtak, de optimizmus is
Osváth Sarolta szerint „több kérdés maradt, mint válasz”, de abban egyetértettek: még ha keserű is a felismerés, hogy keveset tanultunk a múltból, az embernek mégis van esélye a fejlődésre. A beszélgetés végén, félig tréfásan, félig komolyan hangzott el a végszó:
„Ha ezt az evolúciós ugrást az ember nem tudja megugrani…” – és a mondatot már nem is kellett befejezni.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
