Egy korszak, ami több volt, mint televízió – Babiczky László visszaemlékezései (2. rész)
Az első rész itt tekinthető meg.
Pécs: több volt, mint vidéki kaland
A pálya egyik meghatározó állomása Pécs volt, ahol Babiczky László a helyi stúdió vezető rendezőjeként dolgozott. Az odavezető út sem volt hétköznapi: egy budapesti sorozat, az Irodalmi barangolások Baranya-megyei epizódja révén került kapcsolatba a pécsi televízióval, majd meghívást kapott. A fővárosi „nagyfiú” először azt hitte, tanítani megy, de hamar megértette: a helyiek tudása – a helyismeret – legalább olyan értékes, mint a fővárosi rutin. „Ez két egyenértékű tudás, és együtt kell vele élni” – vallja ma is.
A pécsi évekből különösen kedves emlékeket őriz: nemcsak barátságok és alkotások születtek, de emberi közelség is. A helyi értelmiség tagjaival – például Halama Erzsébettel – való kapcsolatok, az egyszerű közértben tett látogatások, vagy épp a sváb szerkesztőség meglepetésszerű vendéglátása mind azt mutatták: vidéken másképp, de ugyanolyan komolyan gondolják a kultúrát.
A politika szélén – és néha a közepén
A pécsi kaland végét részben a politika hozta el. Aczél György, aki korábban támogatta a stúdió létrejöttét, később már inkább a központi politikai irányba terelte volna az adások tartalmát. „Elindult egy olyan folyamat, amelyik afelé ment, hogy legyünk mi a központi politikai szerkesztőség egyik alosztálya” – mondja Babiczky, aki ezért inkább visszatért az irodalmi osztályhoz Budapestre.
Noha mindig igyekezett távol tartani magát a közvetlen politikától, nem úszhatta meg teljesen. Egyik műsora után például behívatta Aczél György, hogy számoljon be a Mozgó Világ című sorozatról, amely szerinte túlságosan avantgárd volt. Babiczky részletes magyarázatot adott, mire Aczél csupán annyit felelt: „Köszönöm.” Nem derült ki, hogy mi tetszett neki, és mi nem – de a beszélgetésnek nem lett következménye.
Az archívum őrzője
Az 1980-as években megszülettek gyermekei, és ezzel együtt változott a hivatás ritmusa is. Babiczky az MTV archívumának egyik vezetője lett, ahol Dunavölgyi Péterrel együtt elkezdték menteni az elavuló technológiákon rögzített anyagokat. Több ezer percnyi kulturális műsor került át modernebb hordozóra. „Ma a televízió attól tud ismételni egy csomó dolgot, mert mi annak idején megmentettük minőségében” – mondja büszkén.
A háttérmunkával párhuzamosan tanítani kezdett a szegedi egyetemen, és ez a tevékenység máig is tart. „Nem gondolom magam írónak, de portréfilmeket ma is készítek” – teszi hozzá.
A Szabadságtér krónikása
2007-ben, a magyar televíziózás 50. évfordulóján megírta első könyvét Szabadságtér 17 címmel. A kötet nem történeti munka akart lenni, hanem személyes lenyomat – képekkel, sztorikkal, és azzal a televízióval, amit „közös emlékként” érdemes őrizni. Ezt követte egy Zsurzs Éváról – egykori mesteréről – írt könyv, majd a most megjelenés előtt álló új kötet, amely interjúkon keresztül mutatja be a televíziózás láthatatlan hőseit: gyártásvezetőket, vágókat, technikusokat. „Ez a televízió együtt volt az, ami volt: kollektív munka, közös élmény.”
A könyv végén egy televíziós bibliográfia is helyet kapott – a jövő kutatóinak. S ha lesz még ideje és ereje, az Arcélek című portrésorozat anyagából is készülhet újabb kötet.
Egy világ, ami ma már nincs – de örök nyomot hagyott
A beszélgetés végén Babiczky elmondja, miért hisz még mindig abban, hogy amit akkor csináltak, fontos volt – és marad. „Aki meg akarja írni a 20. század második felének történetét, nem teheti meg, hogy nem néz bele a televízió archívumába.” Az a televízió ugyanis nemcsak műsorokat gyártott, hanem kultúrát közvetített, arcokat, hangokat és gondolatokat adott egy egész nemzedéknek. És ez – bármennyit is változott a világ – megismételhetetlen érték.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
