„Ez egy ilyen végső eszköz, tehát ez egy ilyen atombomba” – Lattmann Tamás a napi egymillió eurós bírságról és a hétéves uniós költségvetésről
Az uniós vezetők október 23-i budapesti látogatásáról, a napi egymillió eurós bírság lehetséges rendezéséről, a hétéves költségvetés körüli alkukról, az Európa-kép belpolitikai felhasználásáról és a Brexit utóéletéről beszélgetett M. Kende Péter Dr. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal a Pirkadat október 26-i adásában. Vendége a látogatást elsősorban szimbolikusnak tartja, a bírság ügye viszont komolyan beszűkítheti a magyar kormány mozgásterét a következő évek uniós tárgyalásain.
Szimbolikus látogatás
Ígérni egy átlagos politikus is tud, jegyezte meg a műsorvezető, amikor arról kérdezett, mit tehet egy ilyen úton az Európai Bizottság elnöke. Lattmann Tamás a viccet félretéve úgy értékelte, hogy a bizottsági elnök és az Európai Tanács elnöke, António Costa közös látogatása egyfajta új fejezetet nyitott a magyar–uniós viszonyban; tárgyalások is folyhattak, de a súlya inkább szimbolikus volt. A legégetőbb kérdéseket, mindenekelőtt az uniós pénzekét, az elmúlt hónapokban megnyugtatóan sikerült rendezni, a kondicionalitási eljárás megszüntetéséhez a tagállamok is hozzájárultak, amiben Costának, aki a tagállami vezetőkkel közvetlenül tartja a kapcsolatot, elvitathatatlan szerepe volt.
Könyvelési trükk a bírság ellen
A jövőre felpörgő hétéves költségvetési tárgyalásokon Magyarországnak sajátos igénye lesz: valahogy rendezni a napi egymillió eurós bírságot, ami a tagállamok hozzájárulása nélkül nem megy. M. Kende Péter felvetésére, hogy ehhez szemet kell hunyni, a jogász azt mondta, bár egy bírósági ítéletnél nem illene, a kifejezés helytálló. A bíróság döntését más intézmény nem változtathatja meg, a végrehajtás az alapító szerződések szerint a bizottság dolga. Ezt politikailag sem háríthatja el, hiszen a bizottság és az Európai Parlament között „örök háború” folyik, és a parlament gátlás nélkül pereli be a bizottságot az Európai Unió Bíróságán.
Egyetlen esélyt lát, amelyet korábban könyvelési trükknek nevezett, a kormány pedig a tartozás jóváírásának: a hétéves keretben Magyarországnak annyival több pénzt állapítanának meg, amennyivel tartozik, amit a bizottság rögtön beszámítana. Ez nem fájna az országnak, a beszámítás szabályos lenne, így a parlament sem perelhetne. A mostani megbeszélésen a két kulcsszereplő ott volt, az Európai Parlament vezetője nem, a parlament ismét kimaradt a játékból. Az ott dolgozó barátai ilyenkor „gonosz tanácsistának” tartják, de tréfásan hozzátette: „Az ember nemzetközi jogászként, bocsánatot kérek, mi más is lehetne, mint szuverenitáspárti?”
A lengyel eset jóval egyszerűbb volt: ott a napi egymillió eurós büntetés nem futott éveken át, a hetedik cikk szerinti eljárást pedig a bizottság kezdeményezte, ezért könnyebb volt visszavonni, mint a Magyarország ellenit, amelyet az Európai Parlament indított.
Kényszerpálya és a vétó atombombája
Arra a kérdésre, mennyire gyengíti a bírság elengedése a kormány pozícióit, Lattmann azt felelte, hogy jelentősen. Ilyen alkulogika mindig előáll: a magyar miniszterelnöknek is mondhatják, hogy jót tettek vele, most legyen csend a többi témában. A kormány politikai kényszerpályán van, és ezért a dealért akár a létező összes tárgyalási kreditje rámehet. Emlékeztetett rá, hogy amikor az elmúlt években arról beszéltek, hogy az Orbán-kormány lépései gajra vágják a magyar külpolitikai mozgásteret, éppen az ilyen helyzetekre gondoltak.
A másik út a keményebb kommunikáció volna: nem érdekel a bírság, az Orbán hibája. Ezt viszont nehéz tartani, mert az új kormánytól mindenki azt várja, hogy ezt is oldja meg, és ha a céljaihoz nincs elég szövetséges, könnyen előállhat, hogy „a két szék között sikerül a földre huppanni”. Ekkor kell komolyan, nem a duma szintjén, a hétéves költségvetés megvétózásán gondolkodni. Ez a jog az éves költségvetéseknél nincs meg, a többéves keretnél éppen a sarokba szorított tagállamnak tartották fenn. „Ez egy ilyen végső eszköz, tehát ez egy ilyen atombomba” – fogalmazott: senki nem akarja használni, de mint a nukleáris fegyvereknél, fenyegetésnek jó, hogy létezik. A műsorvezető hozzátette, hogy még sokáig fizetjük az elhibázott orbáni kül- és uniós politika árát.
Kinek az Európája?
Az október 23-i tüntetéseken „Európa, de nem az Európai Unió” is elhangzott, és ellenzéki közszereplők is uniós kritikát fogalmaztak meg, idézte fel M. Kende Péter. A vendég régi bajnak tartja, hogy a magyar politikában az Európáról szóló gondolkodás valójában soha nem Európáról szól: mindenki magához próbálja kötni Európát, ahelyett hogy igazodna hozzá. Ez máshol is előfordul, de ilyen mértékben sehol nem húzták bele az európai gondolatot a belpolitikai lökdösődésbe. A politikusokat mégsem hibáztatja egészen, hiszen nyitott kérdés, mi Európa: lehet Európai Egyesült Államokról vagy nemzetek Európájáról álmodni, a politika álmokat árul. 1956-ot sem kötné Európához, a forradalom magyar kérdés volt, miközben Nyugat-Európában még a római szerződések és a közös piac volt napirenden; a kettőt utólag összemagyarázni szerinte csak úgy lehetne, hogy kilógna a lóláb.
Az alapértékeken nincs vita
Egy átlagpolgár számára is érthető válaszként a közös elemeket sorolta, amelyeken keresztül 1956-tal is lehet minimális kapcsolatot találni: az emberi jogok tisztelete, az ember felé fordulás a mindenkori hatalommal szemben, a helyi autonómiák, az önrendelkezés, a megyék és a helyi önkormányzatiság. Ezek nemcsak az unióban jelennek meg, hanem az 1949-es londoni szerződéssel létrehozott Európa Tanácsban is, amelynek keretében a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága működik. Az alapértékekre épülnek rá az államépítési viták, maguk az értékek viszont soha nem voltak politikai vita tárgyai.
Példaként a Brexitet hozta, amely jóval a 2016-os népszavazás előtt elkezdődött: a brit konzervatív képviselők már 2009-ben nem ültek be az Európai Néppárt frakciójába, a folyamat pedig 2020-ig húzódott. A Brexit hívei mégis gyakran hivatkoztak az európai értékekre, inkább a strasbourgi bírósággal volt bajuk, holott az 1950-es Emberi Jogok Európai Egyezményének szinte közvetlen szellemi előde az angliai Magna Charta volt 1215-ből.
Visszatáncol-e Nagy-Britannia?
A brit miniszterelnök bejelentése, hogy könnyítenék az európai polgárok beutazását, Lattmann olvasatában azt jelzi: a britek rájöttek, hogy a Brexit hatalmas hiba volt, és megpróbálnak valamennyire visszatáncolni. Nagy-Britannia a schengeni rendszernek soha nem volt része, ezért kedvenc kampányhazugsága a határok visszaszerzése volt, hiszen azokat sosem veszítették el. Az elektronikus beutazási engedély bevezetésekor elhatározta, hogy addig nem megy vissza, amíg észhez nem térnek; utolsó londoni útján a Chelsea stadionját nézte meg, mert az ellenfélnek is meg kell adni a tiszteletet.
Az utazási könnyítést politikai értelemben első lépésnek tartja, bár a visszatérést felelősséggel nem lehet megjósolni. A régi feltételekkel a britek szinte biztosan nem léphetnének vissza, mert azt a politikai szívességtömeget, amelyet évtizedeken át megkaptak a többi tagállamtól, a Brexit után már nem kapnák meg. Az újragondolásra azonban megvan a politikai hajlandóság.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
