„A világ legmagányosabb szakmája a főszerkesztőé” – Nagy Iván Zsolt arról, mi marad a lapok, a rádió és a politika után
Sebes György vendége a Volt egyszer második részében Nagy Iván Zsolt volt, a Blikk egykori főszerkesztője, a Kreatív jelenlegi vezetője. A beszélgetés ezúttal kevésbé az aktuális médiapolitikai viharról, inkább egy pálya belső logikájáról szólt: hogyan lesz valakiből mérnökből újságíró, hogyan tanulható meg külön-külön a nyomtatott sajtó, a rádió és az online ritmusa, és mit jelent éveken át úgy dolgozni, hogy közben újra meg újra megszűnnek körülötted a szerkesztőségek, átalakulnak a lapok, és vele együtt az egész szakma.
Temesvártól a magyar sajtóig
Nagy Iván Zsolt nem újságírónak készült. Temesváron végzett vegyész-élelmiszeripari technológus gépészmérnökként, mert a nyolcvanas évek Romániájában ez tűnt reális útnak. A Ceaușescu-rendszerben nem az álmok, hanem a lehetőségek döntöttek. A jog érdekelte, de úgy látta, oda aligha vették volna fel. Maradt a műegyetem, ahol ugyan jól teljesített, de közben már elindult valami más is: bekapcsolódott a közéletbe, diákszervezetekben dolgozott, és elkezdett újságot írni.
A fordulat a rendszerváltás után jött. A temesvári egyetem befejezése mellett már tudta, hogy mérnökként nem akar élni. Budapestre került a MÚOSZ újságíróiskolájába, majd a Magyar Nemzet külpolitikai rovatához, ahol olyan szerkesztők mellett tanulta a szakmát, akik még mondatról mondatra javították a fiatalok szövegeit. Erről az időszakról úgy beszélt, mint valódi műhelyről: nem egyszerűen dolgozott, hanem beletanult az újságkészítés minden rétegébe.
A rádióban új nyelvet kellett tanulni
A nyomtatott sajtó után a Kossuth Rádió krónikás világa következett, de ezt sem kész tudással vette birtokba. Kifejezetten kérte, hogy eleinte sima hírszerkesztőként is ülhessen be a rendszerbe, mert meg akarta tanulni, hogyan kell „rádióul” írni. Azt a sajátos ritmust, amelyben egy hír nemcsak informatív, hanem hangban is működik, és úgy vezeti a hallgatót, hogy közben nem ejti pánikba, nem téveszti meg, nem hagyja félreérteni a lényeget.
A Kossuthnál eltöltött négy évről jó emlékei maradtak, de 2010-ben, amikor világossá vált számára, milyen irányba indul a közmédia, felállt. Nem várta meg, míg a változás véglegessé válik. Azt mondta: ha egy médium túl közel kerül valamelyik politikai oldalhoz, ő ott nem akar maradni.
Miért volt nehéz az online világ?
A legnagyobb szakmai váltást mégsem a rádió, hanem az online jelentette. Amikor 2011 után megérkezett ebbe a világba, azt tapasztalta, hogy minden korábbi rutin kevés: a sebesség, a döntések ritmusa, a reakciók tempója egészen más. A napi lapnál, a hetilapnál és a rádióban is számított az idő, de az online szerkesztésnek más a pulzusa. Ezt külön meg kellett tanulnia.
A HVG-nél eltöltött tizenkét év, benne a kilencéves főszerkesztői időszakkal, ennek a tanulásnak és építkezésnek lett a terepe. Azt mondta, a szerkesztőség idővel úgyis átalakul: új emberek jönnek, mások elmennek, és a vezető elképzelései fokozatosan átírják a csapatot. Ez természetes folyamat, de közben egyre erősebben dolgozott benne a kérdés: lehet-e még valami igazán újat csinálni, vagy csak fenntartani lehet azt, ami már működik.
A főszerkesztő magánya
A beszélgetés egyik legerősebb mondata az volt, amikor felidézte: valaki egyszer azt mondta neki, „a világ legmagányosabb szakmája a főszerkesztőé”. Ezt ő is így látja. A döntések felelőssége, az emberek kiválasztása, a konfliktusok kezelése, a búcsúk kimondása mind ehhez a szerephez tartoznak. Nem tagadta, hogy voltak helyzetek, amikor embereket kellett elküldenie, és azt sem, hogy ez mindig nehéz volt. Inkább azt próbálta elérni, hogy az érintettek maguk is felismerjék: máshol jobb helyük lehet.
A HVG-től való távozása után kapott búcsúztatást különösen fontosnak nevezte. A kollégái videóban beszéltek róla, arról, hogyan dolgoztak vele, mit tanultak tőle, és mit jelentett számukra az a kilenc év. Ez az a fajta visszajelzés, amely túlmutat bármilyen pozíción.
Trianon, díjak és a fiából lett újságíró
Nagy Iván Zsolt szóba hozta azt is, hogy jelenleg még mindig ő az egyetlen magyar újságíró, aki európai sajtódíjat nyert. Ezt a Trianonról írt cikkéért kapta, és úgy beszélt róla, mint bizonyítékról arra, hogy Magyarországról is lehet nemzetközi mércével fontos, bátor és jól megírt anyagot készíteni.
A személyesebb részek közül különösen emlékezetes volt, ahogy a fiáról beszélt. Ő ugyanis ma már New Yorkban, a Columbia Journalism Review munkatársaként dolgozik. Nem Magyarországon tanulta és nem Magyarországon gyakorolja a szakmát, éppen azért, mert apja azt szerette volna: lásson egy tágasabb, nemzetközi horizontot is. Amikor a választás után több nemzetközi médiumnak adott interjút Budapestről, az az apa számára egyszerre volt szakmai és személyes elégtétel.
Mit tanult a Ringiernél?
A műsor végén még egyszer visszakanyarodott a közelmúltjához. A Ringiernél töltött rövid időből azt emelte ki, hogy bepillanthatott egy nemzetközi médiacég működésébe. Abba, hogyan gondolkodnak Európában a szerkesztőségek jövőjéről, a mesterséges intelligenciáról, a fizetős tartalmakról, a termékfejlesztésről és arról, hogyan kell egy lapot a következő évekre tervezni.
Ez a tudás szerinte Magyarországon még kevéssé van jelen a nyilvános szakmai beszélgetésekben. Pedig éppen ez lesz a következő korszak tétje: nem csak túlélni kell a médiumoknak, hanem újragondolni is önmagukat.
A második rész végére Nagy Iván Zsolt portréja jóval összetettebb lett annál, mint amit a legutóbbi hónapok hírei alapján róla gondolni lehet. Nem egyszerűen egy menesztett főszerkesztő képe rajzolódott ki, hanem egy olyan újságíróé, aki több médium nyelvét tanulta meg, többször kezdte újra a pályáját, és ma is ugyanazzal a kíváncsisággal figyeli a szakmát, mint amikor még Temesváron mérnökhallgatóként először kezdett újságot írni.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
