„A végén legyen katarzis” – Hábetler András ezért fordult vissza a gyógyításhoz
Rangos Katalin vendége a Heti Jégbüfében Hábetler András operaénekes és háziorvos volt, akivel nemcsak a gyógyításról, hanem az opera mai helyzetéről, a színház értelméről és a személyes szabadságról is szó esett. A beszélgetésből egy olyan ember portréja rajzolódott ki, aki a színpadon és a rendelőben is ugyanazt keresi: valódi jelenlétet, emberi kapcsolatot és azt a pillanatot, amikor valaminek tétje lesz.
Az opera akkor él, ha a nézőt is eléri
Hábetler András számára az opera nem reprezentáció, nem intézményi presztízs, és nem pusztán szakmai teljesítmény. A lényeget egyetlen mondatban foglalta össze: „a végén legyen katarzis”. Szerinte a színház akkor tölti be a feladatát, ha a néző nemcsak végignéz egy előadást, hanem személyesen is érintetté válik benne.
Erről beszélve kemény kritikát fogalmazott meg a Magyar Állami Operaház jelenlegi működéséről. Úgy látja, a ház művészi színvonala elmarad attól, amit az ott dolgozó énekesek, muzsikusok és háttérben dolgozó szakemberek tehetsége lehetővé tenne. A problémát nem az előadókban látja, hanem abban a működési logikában, amely szerinte nem a művészekből, nem a szerepekből, nem az előadásokból építkezik, hanem más szempontokat helyez előtérbe.
Hábetler szerint az opera legfontosabb eszköze maga az énekes, akit nem lehet ugyanúgy kezelni, mint egy prózai színészt. Egy operaénekes számára a próbafolyamat nem improvizációs tér, hanem pontosan felépített, érzelmileg és technikailag is kiszámított pálya. Ezért tartja különösen fontosnak, hogy az operai rendezés és vezetés valóban értse ezt a sajátos színházi nyelvet.
Miért nem lettek országosan ismert arcok az opera énekesei?
A beszélgetés egyik legerősebb állítása az volt, hogy ma az operaénekesek nem tudnak úgy jelen lenni a magyar nyilvánosságban, mint korábban. Hábetler szerint a mai vezető énekesek között is vannak kivételes művészek, mégsem válhatnak a szélesebb közönség számára ismert, szeretett figurákká. Szerinte ehhez nemcsak tehetség kell, hanem az is, hogy egy intézmény tudatosan építse fel a művészeit.
Úgy látja, az opera feladata nem az, hogy bezárkózzon a saját falai közé, hanem hogy új közönségeket nyerjen meg. Ennek része volna, hogy a műfaj kilépjen a hagyományos kereteiből, és azokhoz is eljusson, akiknek az opera ma még távoli, idegen vagy elit világnak tűnik. Hábetler ebből a szempontból nem egyszerűen intézményi hibáról beszél, hanem elmulasztott kulturális lehetőségről.
A rák, a család és a másik színpad
A beszélgetés személyesebb részeiben Hábetler arról is beszélt, hogyan változott meg az élete azután, hogy súlyos betegségen esett át. Nem dramatizálta a történetet, inkább egyfajta kijózanodásként beszélt róla. A betegség idején és utána egyre világosabban látta, hogy az életében mi az, ami valóban fontos.
Azt mondta, ráébredt: túl sok energiát ad a színpadnak, miközben a családjától von el időt és figyelmet. Ezt a felismerést nem keserűen fogalmazta meg, inkább úgy, mint egy fordulópontot. Szerinte az igazi, legfontosabb színpad valójában nem az Andrássy úton van, hanem otthon, a családban.
Ezzel párhuzamosan az orvosi hivatása is új tartalmat kapott. A covid időszaka után visszatért a háziorvosláshoz, és ma a kilencedik kerületben dolgozik. A gyógyításról nem mint díszítő életrajzi elemről beszélt, hanem mint kiszámítható, valóságos, emberekkel közvetlen kapcsolatban álló munkáról. Ebben is ugyanazt keresi, mint a művészetben: jelenlétet, figyelmet, tétet.
Nem hatalmat akart, hanem szabadságot
Hábetler többször hangsúlyozta, hogy nem pozíciót keres, és nem az vezeti, hogy valamilyen intézményi szerephez jusson. Sokkal inkább az a szabadság fontos számára, amelyet azzal nyert vissza, hogy már nem akar mindenáron megfelelni. Nem akarja mások szemében keresni önmaga értékét, és nem akar olyan rendszer része maradni, amelyben szerinte a lényeg vész el.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
