„Nem tekintettem munkának az ott töltött időszakot” – Berkes Sándor útja a magnószobától az olimpiákig
Berkes Sándor operatőr volt Szegvári Katalin vendége az Aula című műsorban. A beszélgetés egy olyan televíziós pályát idézett fel, amely a műszaki oldalról indult, majd fokozatosan jutott el a kameráig, a sportközvetítésekig és az olimpiai forgatásokig. Berkes nem családi hagyományból, hanem saját kíváncsiságából érkezett a Magyar Televízióhoz, és 44 év alatt végigjárta a ranglétrát. Történetében egyszerre van jelen a szakma iránti szenvedély, a régi televíziós közeg szeretete és annak a veszteségnek az emléke, amelyet a kényszerű távozás jelentett számára.
Az aula mint találkozóhely és belépő egy külön világba
Berkes Sándor számára az aula mindenekelőtt a találkozások tere volt. Itt gyűltek össze az induló és érkező stábok, itt beszélték meg a napi munkát, itt futottak össze azok is, akik éppen aznap nem dolgoztak, csak „falkázni” mentek be. A régi televízió nem pusztán munkahely volt, hanem sajátos közösség, amelyben olyanok is ismerték egymást, akik soha nem dolgoztak együtt.
Ő maga 18 évesen került a Magyar Televízióhoz. Előtte mindössze egy hetet töltött az Orion gyárban, ahol televíziókat szereltek össze futószalagon. Már akkor tudta, hogy nem ott van a helye. A televízió vonzotta, mert gyerekkora óta különleges világnak látta, és úgy gondolta, a műszaki oldalról talán be lehet kerülni ebbe a közegbe. Szakmunkás végzettsége is ehhez segítette hozzá: rádió- és tévéműszerésznek tanult, innen jutott el a tévé műszaki osztályához, ahol Gyökér András vette fel próbaidőre.
A magnószobától a kamera mellé
Első állomása a központi rögzítő volt, ahol a korabeli televíziózás technikai hátországát ismerhette meg. Óriási mágnesszalagokkal, szalagos rögzítőkkel dolgoztak, a híradótól a tévjátékokig minden ott futott át a kezükön. Ez egyszerre volt fizikai és szellemi iskola: nemcsak a technikát tanulta meg, hanem azt is, hogyan készül a képernyőn látható műsor.
A sportosztályhoz a kamera technikai oldalán keresztül került közelebb. Kameratechnikusként még nem ő készítette a képet, de már ott volt a felvételeknél, látta az operatőri munkát, és figyelte az idősebb kollégákat. Ebben az időszakban rengeteget tanult, főleg attól, hogy figyelt. Később maga is operatőr lett, és ebben kulcsszerepe volt azoknak a nagynevű kollégáknak, akik mellett dolgozhatott. Külön említi Mátrai Mihályt, Gulyás Budát, Marton Frigyest, Burza Répát, Janovics Sándort és sok más operatőrt, akiktől egyenként lesett el valamit a szakmából.
A sportosztály és az olimpiák
A televíziós pálya egyik legfontosabb fejezete a sport volt. A sportosztályon dolgozni számára nemcsak szakmai, hanem személyes öröm is volt, hiszen maga is sportos emberként élt, ma is aktívan mozog. A sportközvetítések és sportriportok világa közel állt hozzá, de a legnagyobb élményt mégis az olimpiák jelentették.
Barcelona volt az első, ahová 1992-ben jutott ki. Már a hír hallatán remegett a keze-lába, annyira megragadta a lehetőség. Nemcsak őt, hanem egész pályáját meghatározta ez az élmény. Később operatőrként több olimpiára is akkreditálták, így dolgozott Atlantában, Athénban és Salt Lake Cityben is. Ezek az utak nemcsak szakmai csúcspontok voltak, hanem annak a bizonyítékai is, hogy a televízióban megtett hosszú út valódi elismeréshez vezetett.
„Én mindig ez akartam lenni”
Berkes Sándor beszédéből végig érződik, hogy a televíziózás számára nem egyszerűen munka volt. Azt mondja, nem tekintette munkának az ott töltött időszakot. Ez volt az a közeg, amelybe fiatalon beleszeretett, és amelyben úgy érezte, a helyén van. A legfontosabb emlékei közé nemcsak a nagy események, hanem a közös munka légköre tartozik: a stábok, a főnökök, a kollégák, a szerkesztőségi jelenlét, az a tudat, hogy értékes műsorok készítésének lehet részese.
Ezért érte különösen nehezen, amikor csoportos létszámleépítés során el kellett hagynia a Magyar Televíziót. Mélyen megviselte a döntés, hosszú ideig nem találta a helyét, és a mai napig nehezen beszél erről. Mégis, amikor pályája egészére néz vissza, nem a sérelmeket tartja számon, hanem azt, hogy megélhette azt a korszakot, amikor a televíziózás valódi közösséget és valódi szakmai tartalmat jelentett.
A jóra érdemes emlékezni
A műsor egyik legfontosabb rétege éppen ez: nem egy sikertörténet lezárt diadalmenetét halljuk, hanem egy ember vallomását arról, hogyan lehet egy hivatást egyszerre szeretni és gyászolni. Berkes Sándor ma is dolgozik, kisebb stúdiókban, kulturális műsorokban, és bár a háta már nem engedi ugyanazt a tempót, amit korábban, a szakmához való kötődése megmaradt.
Az Aula-beszélgetésből egy olyan televíziós portré áll össze, amelyben a műszaki pontosság, a sport iránti lelkesedés, a szakmai alázat és a veszteség emléke egyszerre van jelen. Berkes Sándor története nemcsak egy operatőr pályája, hanem egy eltűnt televíziós világ lenyomata is.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
