„Én tudom, hogy még nem vagyok kész, de majd leszek” – Iván Ildikó útja az operaszínpadtól a katedráig
A Hogy vagy? Szegvári Katalin portréműsora, amelyben hétről hétre ismert alkotók beszélnek pályájuk fordulópontjairól és személyes döntéseikről. Ebben az adásban Iván Ildikó volt a vendég: fuvolaművészből lett operaénekes, nemzetközi versenyek díjazottja, prózai szerepek vállalója, ma pedig doktori fokozattal és habilitációval rendelkező egyetemi tanár. A beszélgetésből kirajzolódik egy bátor döntésekkel teli pályaív és egy tudatos, fegyelmezett művész portréja.
Hangszerből ének: egy sorsfordító találkozás az operával
Iván Ildikó gyerekkora óta énekelt, de eredetileg hangszeres zenésznek készült. Zongorával kezdte, majd praktikus okokból a fuvolát választotta, és Debrecenben folytatta tanulmányait. Az opera világa viszonylag későn érte el: konzervatóriumi évei alatt látott először teljes előadást, és ez döntötte el a dilemmát hangszer és ének között.
A fordulópont nem hosszú mérlegelés, hanem merész lépés volt: rövid énektanulás után személyesen kérte a debreceni színház zeneigazgatóját, hallgassa meg. A bátor bemutatkozás hamar eredményt hozott: beugrással indult, majd szerződés követte – 1981. március 15-én kezdődött hivatalosan az operai pálya.
Szeged: munka, fegyelem, kompromisszum nélkül
A szegedi évek meghatározó szakmai időszaknak bizonyultak. A próbafolyamatok intenzívek voltak, gyakran egész napos munkával. Iván Ildikó hangsúlyozza: az éneklés fizikai értelemben is sportteljesítmény, amely koncentrációt, tudatos hanghasználatot és fegyelmet kíván. A próbákon váltogatni kellett a teljes hanggal való éneklést és az energiatakarékos jelölést, de a zenei megoldásoknál nem lehetett megúszni a valódi teljesítményt.
Ez a kompromisszummentes szemlélet formálta művészi identitását.
Nemzetközi versenyek és külföldi szerződés
A beszélgetésből kiderül: Iván Ildikó kifejezetten „versenyhelyzetben jól működő” alkat volt. Több rangos nemzetközi énekversenyen ért el kiemelkedő eredményt, amelyek közvetlenül vezettek külföldi lehetőségekhez. Végül a bonni operaház szerződését fogadta el.
A versenyek nemcsak szakmai elismerést, hanem idegrendszeri próbatételt is jelentettek. Volt olyan helyzet, amikor rendkívül rövid idő alatt kellett teljes szerepet megtanulnia – és helytállnia.
Szerepváltások és rendezői látásmód
Érdekes pályaminta rajzolódik ki: több alkalommal ugyanabban az operában különböző szerepekben látták benne a lehetőséget a rendezők és karmesterek. Kezdetben volt olyan felkérés, amely meglepte vagy sértette is, ám utólag ezek a szerepek hosszú távon meghatározóvá váltak számára.
A beszélgetés egyik tanulsága, hogy a külső alkotói szem néha pontosabban látja a művészben rejlő karaktert, mint maga az előadó.
Görgei Gábor: szerelem és évtizedes társ
Az adás személyes csúcspontja Iván Ildikó és Görgei Gábor története. Szegeden találkoztak, és gyors, elementáris szerelem alakult ki közöttük. Két hét után már közös albérletben éltek, és kapcsolatuk több mint három évtizeden át tartott.
A beszélgetés méltósággal szól a hosszú, kitartó ápolás időszakáról is. Iván Ildikó számára ez a kapcsolat élete egyik legfontosabb ajándéka maradt.
Prózai szerepek: egy új arc
Az opera mellett prózai feladatok is megtalálták. Eleinte német nyelvű előadásban, majd magyar színházi közegben kapott szerepeket. A próza nem menekülőút, hanem új kihívás volt: érdeklődéssel figyelte a színészi próbafolyamatokat, tanulta a módszereket, és fokozatosan építette fel prózai jelenlétét.
Tanítás: második hivatás, nem pótlék
A pálya későbbi szakaszában a tanítás vált meghatározóvá. Több vidéki intézmény után a Zeneakadémián talált stabil szakmai otthonra. Doktori fokozata és habilitációja a tudományos oldalát is jelzi.
Pedagógiai módszere konkrét, testi érzetekre fordítható instrukciókra épül. Mivel az énekhang „láthatatlan hangszer”, különösen fontosnak tartja az érzékletes, fizikailag megfogalmazható útmutatást. Egyúttal hangsúlyozza: ha valakiről kiderül, hogy nem erre a pályára való, azt őszintén meg kell mondani.
Ma már több tanítványa énekel operaházakban vagy tanít maga is – ez számára külön öröm.
Búcsú a színpadtól – elengedéssel
Az operaházi korszak lezárása nem saját döntés volt, de Iván Ildikó tudatosan nem akart keserűséget gyűjteni. Inkább a lezárás és az elfogadás útját választotta. A színpad hiányát ma már nem fájdalomként éli meg: a tanítás és az új feladatok betöltötték az űrt.
A beszélgetés végére egy fegyelmezett, ugyanakkor érzelmileg gazdag művész portréja rajzolódik ki. Egy olyan alkotóé, aki bátorsággal indult, kemény munkával építkezett, és amikor az élet új irányt jelölt ki számára, képes volt azt méltósággal elfogadni – és új hivatást teremteni belőle.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
