„A rádió ott van, ahol mi vagyunk” – élet a mikrofon után
Volt egyszer – Zahorán Adrienn (2. rész)
A Volt egyszer Sebes Györggyel beszélgetésének folytatásában Zahorán Adrienn arról mesél, hogyan hullott szét a Magyar Rádió egykori közössége, miként szűnt meg maga a bemondói szakma, és hogyan lehet – fájdalmas veszteségek után – újraértelmezni az életet a rádió nélkül. A történet egyszerre szakmatörténet, személyes dráma és túlélési kézikönyv.
Amikor a politika kettévágta a szerkesztőséget
Adrienn szerint a 90-es évek közepétől alapvetően változott meg minden.
„A politika mindent szétszedett kétfelé” – mondja. A korábbi közös ünneplések, bulik, születésnapok eltűntek, helyettük „mindenki a saját brancsával” maradt. Ugyanez zajlott le családokon belül is: „majdnem összevesztünk a saját apukánkkal”.
A vezetők cserélődtek, a hírek mögé ismét „lehetett gondolni”, újra megjelent a sorok közti olvasás kényszere. Mindeközben a kereskedelmi rádiók és televíziók megjelenése felpezsdítette ugyan a szakmát, de a közrádió belső szabadságán nem segített.
Menedzserszemlélet és leépítések
A romlás okát Adrienn nem egyetlen politikai irányban látja, hanem a menedzserszemlélet térnyerésében.
„Darab-darab, szerkesztő-szerkesztő” – így jellemzi a gondolkodást, amely leépítésekhez, minőségromláshoz és a rádió szellemiségének lepusztításához vezetett.
A bemondók egyre kevesebben lettek, majd ők is kettészakadtak. Volt, hogy már csak váltáskor találkoztak a stúdióban, egy gyors adminisztratív átadás erejéig, beszélgetés nélkül.
A rádió fénykora és Hárs István öröksége
Paradox módon Adrienn szerint a „rádiós fénykor” még a rendszerváltás előtti időszakhoz kötődik.
„A rádió volt az első és a legnagyobb nyitás” – mondja.
Kiemeli Hárs István elnökségét: „abszolút gerinces, művelt vezető”, aki kizárólag a rádió és a kultúra érdekeit tartotta szem előtt. Elképzelhetetlen műsorok, pezsgő szellemi élet, magas szakmai színvonal jellemezte ezt az időszakot – olyan nyitottság, amely sok más területen még nem létezett.
„A rádió ott van, ahol mi vagyunk”
A rádió századik évfordulóján már romokkal szembesültek: lebontott épületek, palánkok, őrzött „semmik”. Egy volt kolléga még egy téglát sem vihetett el emlékbe.
Adrienn azonban határozott:
„Az nem fog menni, Gyuri, addig, amíg mi élünk.”
Szerinte a rádió nem az épület, hanem a benne dolgozók szellemisége. A minőség iránti igény, a vélemények ütköztetése, a szabadság „elpusztíthatatlan”, mert az emberekben él tovább.
2007: az önkéntes távozás kényszere
2007-ben érkezett el a töréspont. Az úgynevezett „önkéntes távozási program” valójában nyomásgyakorlás volt: listák, behívások, burkolt fenyegetések.
„Nem politikai, nem szakmai. Menedzserszemlélet” – így jellemzi.
Adrienn sokáig kitartott, aláírásgyűjtésbe kezdett, szakmai petíciót írt, válasz azonban nem érkezett. Amikor pedig közölték vele, hogy a szakmáját megszüntetik, és 51 évesen „megtisztelik” azzal, hogy csak hajnali műszakban dolgozhat, végleg eldöntötte: elmegy.
Egy hajnali hírolvasásba bele is sírt. „Miért sír a bemondó?” – kérdezték. A válasz után végül mégis megkapta az utolsó lehetőséget az önkéntes távozásra. „Húsz évet sírtam bele” – mondja ma már csendesen.
A bemondói szakma vége
A klasszikus „nyakkendős, rakott szoknyás” bemondói hivatás megszűnt. Ahogy nyugdíjba mennek az utolsók, eltűnik végleg. A központi hírek „ingyen” átvétele kényelmes, de uniformizált tartalmat eredményez.
„Putty, ott a propaganda mindenhol” – fogalmaz, majd hozzáteszi: erről inkább nem is beszélne tovább.
Újrakezdés ötven felett
A rádióból való kilépés után hosszú, nehéz évek következtek. Nemcsak Adrienn, hanem férje – a filmgyár megszűnésével – is elvesztette korábbi szakmai talaját.
„Ötven év fölött elég nehéz megtanulni a szabadúszást.”
Dolgoztak szinkronstúdiókban, majd Budaörsre költözve Adrienn bekerült a Budaörs Rádióba, ahol hat évig hírszerkesztőként dolgozott. Később hangoskönyvek, szinkron, szakmai szervezetek, folyamatos tanulás következett – még digitális vágást is hatvanévesen tanult meg.
Házistúdió és közös munka
Ma otthonról dolgoznak: egy vendégszobából kialakított stúdióval, ahol férje technikázik, ő pedig felmond.
„Ez életben tart minket” – mondja. Hetven fölött is együtt dolgoznak, alkotnak, alkalmazkodnak a 21. századhoz.
Minőség mindenek felett
Adrienn tudatosan nem „kapar” a reklámpiacon. „Nem lettünk milliomosok, de tisztességesen megélünk.”
Hangoskönyvekben Kosztolányit, Jókait olvasni számára megtiszteltetés. „Hogy jövök én Jókaihoz?” – teszi fel a kérdést, majd hozzáteszi: hangosan olvasni külön mesterség, blattolva, próba nélkül, nagy koncentrációval.
A rádió emlékezete tovább él
A nosztalgia ma közösségi térben él tovább: rádiós Facebook-csoportokban, relikviák, régi anyagok, közös beszélgetések formájában.
„Akik még élünk és vagyunk, ezt a szellemiséget együtt tartjuk.”
A beszélgetés végén egy fiatal szinkronrendező mondata ad különös ívet a történetnek:
„Kisgyerekként te mondtad nekem a Gumimacit és a Hupikék törpikéket.”
Adrienn csak ennyit felel: „Még tovább fogok élni.”
A mikrofon ugyan máshol áll, de a hang – és a mögötte álló szakmai ethosz – tovább dolgozik.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
