„A kirakatrendező kislánytól az Örkény Színházig” – Für Anikó őszintén pályáról, bátorságról és a nemet mondás művészetéről
A Hogy vagy? vendége ezúttal Für Anikó volt, akit Szegvári Katalin egy olyan karriertörténet kapcsán szólított meg, amelyben nincs protekció, nincs könnyű út, csak munka, önismeret és következetesség. A beszélgetés apropóját Karis Tamás könyve, a Csapongások hétlésben adta, amely egy visszafogott, mégis mélyen feltárulkozó portrét rajzol az ország egyik legjelentősebb színésznőjéről.
„Nem akartam színésznő lenni”
Für Anikó nem készült a pályára. Gyerekkorában a rajzolás, a tervezés és a textíliák világa vonzotta, és hosszú ideig biztos volt benne, hogy az iparművészet felé vezet az útja. Saját bevallása szerint gátlásos, visszahúzódó gyerek volt, aki „a padban a lehető legmélyebbre bújt”, csak nehogy szerepelnie kelljen.
A családi háttér ugyanakkor baljós előjelnek bizonyult: operás nagymama, amatőr színjátszó nagyapa, énektanár édesanya. „Ilyen dolgok már mutatkoztak a felmenőknél” – mondja, de ő tudatosan másfelé indult.
A kirakatrendezés mint iskola és szabadság
Az iparművészeti főiskoláról a harmadik rostán kiesett, és – ahogy sokan mások – „helyette” került a kirakatrendező képzésbe. Utólag azonban úgy látja: a lehető legjobb választás volt.
A vasfüggöny mögött egy egészen különleges szemléletet tanult meg: arányt, ritmust, látásmódot, ízlést. „A semmit kellett eladni” – hiszen minden boltban ugyanaz volt –, mégis művészetet csináltak belőle. Ennél is fontosabb volt az a szellemi szabadság és nagyvonalúság, amit tanáraitól kapott.
Jelmezkészítőtől a színészképzésig
Az út „szépen, lépésről lépésre” haladt tovább: egy év a Jelmezkészítő és Kölcsönző Vállalatnál, majd a Téba Stúdió, amely akkor még nem klasszikus színiiskola volt, hanem „személyiségfelszabadító, gátlásoldó” műhely.
Beszédtechnika, mozgás, ének, helyzetgyakorlatok – és közben lassan kiderült, hogy a színművészeti felé vezet az út. Bár ő maga hitetlenkedett („mit keres a csizma az asztalon?”), környezete biztatta.
„Mint aki az életéért küzd”
A Színművészeti Főiskolára végül felvették: Békés András osztályába került, Szinetár Miklós párhuzamos osztályával egy időben. A főiskolát tízen végezték el, és ez az időszak alapozta meg azt a munkamorált, amely máig jellemzi.
Saját magát perfekcionistának tartja. Úgy próbál, „mintha az életéért küzdene”, ami egyszerre áldás és teher. A színészetet „szerzetesrendhez” hasonlítja: mindent alárendel a feladatnak, az alvástól az étkezésig.
Örkény Színház és a kötődés
A Madách Színház után az Örkény Színházhoz vezetett az út, ahol immár 25 éve társulati tag. A kötődés számára alapérték, de nem mindenáron. Úgy fogalmaz: ha nem lett volna jó dolga, ha nem olyan közösség épül, amilyet Mácsai Pál létrehozott, továbbállt volna.
Mácsairól csak jót tud mondani – több évtizedes barátság és közös munka köti hozzá.
„Az embert a nemjei minősítik”
Für Anikó egyik legfontosabb szakmai alapelve, hogy tud nemet mondani. Lucio Pavarotti szavait idézi: „az embert a nemjei minősítik”. Már főiskolásként sem vállalt el olyan feladatot, amelyhez nem tudott kapcsolódni.
Nem nagyképűségből, hanem meggyőződésből: „amiben nem tudok hinni, abban csak rossz lehetek”. Utólag soha nem bánta meg, ha egy-egy szerepet más, kiváló kolléganők vittek sikerre.
Csapongások hétlésben – egy nem celebkönyv
A Karis Tamás által írt kötet nem lineáris önéletrajz, hanem gondolatok, emlékek és történetek láncolata. Für Anikó tudatosan nem akart bulvárkitárulkozást. A könyvben sok személyes részlet szerepel, de „ízlésesen, tapintatosan”, anélkül hogy bárkit megbántana.
A „csapongás” szerinte az élő beszédhez áll közel: egyik gondolat hívja a másikat. A könyvet méltó közegnek érzi az őszinteségre – másnak, mint egy interjú vagy egy újságcikk.
Erdő, éneklés, hűség
A természet közelsége alapvető számára, nem véletlenül vezetett éveken át környezetvédelmi műsort. Az éneklés külön ajándék: a Madách zenés szerepei után jöttek a lemezek, Hrutka Róberttel, Bereményi Gézával és férje, Fekete György szövegeivel.
Nem pótcselekvésként, hanem örömből: „nem akartam semmi helyett”.
A hűség – mesterekhez, társulathoz, barátokhoz – visszatérő motívum az életében.
„Nem akarok semmit”
Hatvan fölött jutott el oda, hogy nem akar kicsikarni semmit az élettől. Tapasztalata szerint a nagy akarások ritkán hoztak boldogságot, a kényszer nélküli utak viszont igen.
„Az a legnagyobb bátorság, amikor az ember önmagát úgy tudja vállalni, ahogy van” – fogalmaz. Nem szebbnek, nem jobbnak, nem másnak mutatni magát.
A beszélgetés végére egy következetes, gondolkodó, mélyen autonóm művész képe rajzolódik ki, aki valóban „a semmiből” jutott el a legnagyobbak közé – anélkül, hogy valaha is elveszítette volna önmagát.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
