„A rádió nem hallgathat – akkor sem, ha a világ megváltozik”
Heti Jégbüfé: Sávoly Tamás és Szénási Sándor a magyar rádiózás száz évéről
A Heti Jégbüfé adásában ezúttal két, a rádiót belülről ismerő szakember idézte fel a magyar rádiózás százéves történetét. Sávoly Tamás történész, rádiótörténész és Szénási Sándor újságíró nemcsak a kezdetek kultúraformáló erejéről, hanem saját pályájuk legendás időszakáról és az intézmény lassú átalakulásáról is beszélt. A beszélgetésből kiderült: a rádió mint műfaj túléli intézményeit – de kérdés, hogy a közszolgálatiság hagyománya megmenthető-e.
A magyar rádiózás alapjai: kultúra, remény és egy különös életút
A magyar rádió kezdetei jóval a világ előtt jártak: a telefonhírmondó 25 évvel előzte meg a nemzetközi rádiózást. Sávoly Tamás szerint „a hírek továbbításán túl a betegeknek szórakozást jelentett, a kíváncsiaknak jó barátja volt, a várakozóknak marasztaló, és az elhagyottnak jó pajtása volt”. Ez a remény lett később a rádiózás alaphangja.
Kozma Miklós, a rádió első elnöke személyes és történelmi okokból is különleges szerepet játszott. „Minden gazdasági és politikai érdeket háttérbe szorítva csak a magyar kultúra kisugárzására hozom létre ezt a rádiót” – idézte fel Sávoly Kozma 1925-ös beszédét. A trianoni trauma után a cél egyértelmű volt: a magyar szó eljuttatása a határokon túlra.
A stúdiók születése és a műhelyek fénykora
A rádió nemcsak technikai intézmény, hanem kulturális műhely lett. A stúdiókat a Nemzeti Múzeum mögött alakították ki, tudatos szimbolikával: a nemzeti kultúra otthonához kapcsolódott. Itt dolgozott Dohnányi Ernő, Németh László és Cs. Szabó László is. A rádióban a kultúra nem politikai megosztás szerint működött: „a népi és urbánus küzdelme a rádióban nincs, mindenki ugyanúgy teret kap” – emlékeztetett Sávoly.
Külön fejezetet érdemel Békési György, az önképző akusztikus, aki a világ élvonalába emelte a stúdiók hangzását. Az általa tervezett 6-os stúdió máig legendás: „a világ legtökéletesebb gramofonfelvételeit lehetett ott elkészíteni”.
1956 és személyes visszatérések: élő történelem a stúdiókban
A forradalom idején a rádió hitelessége újraértékelődött. Az írók és költők bevonása, a megszólalások szabadsága megtisztulási folyamatot indított. Szénási Sándor felidézte: a rendszerváltás előtt és után még lehetőség volt arra, hogy az 1956-os Szabad Kossuth Rádió egykori munkatársai visszatérjenek, és a stúdiókban meséljék el történeteiket.
Később, 2016-ban történt meg először, hogy a Magyar Rádió épületében hivatalosan is felolvasták a forradalom 16 pontját – „egy szimbolikus adósság törlesztése” volt ez.
A „második aranykor”: szabadság, műhelyek, legendás hangok
Sávoly szerint 1962 és 1996 között élte második fénykorát a rádió. A fiatal újságírók beáramlása, a szerkesztőségek szakmai autonómiája és a műhelymunkák mind hozzájárultak ahhoz a légkörhez, amelyet ma már sokan nosztalgiával emlegetnek.
Szénási így idézte fel a mindennapokat: a hajnalban érkező lapszemlézőket, a nyitott ablakoknál hangoskodó stúdió-macskákat, a pagodát, ahol „egyfolytában arról dumáltunk, amit éppen csináltunk”. A rádió egyszerre volt munkahely és szellemi közösség.
A széthullás évei: médiaháború, leépítések és identitásvesztés
A rendszerváltás után a politikai nyomás és a gazdasági szerkezetváltás gyökeresen átalakította az intézményt. A szakmai műhelyek megszűntek, helyüket átvette az „univerzális újságíró” elve – mindenki készített mindent, ami a minőség rovására ment. „A politika kiüresítette a közszolgálati rádiózást” – fogalmazott Sávoly.
A csoportos létszámleépítések, az „önkéntes távozások” és a vezetői koncepciók váltakozása végül azt eredményezte, hogy a közszolgálati rádió elveszítette korábbi súlyát és karakterét.
A rádió él – csak másképp
Bár az intézményi háttér sokat vesztett erejéből, maga a rádiózás nem tűnt el. A Dankó Rádió például – a vidéki stúdiók felszámolása után – új, közönségközpontú modellt hozott. „Folyamatosan reflektál a közönségre, válaszol a hallgatóknak – ma ez nagyon hiányzik más felületekről” – hangsúlyozta Sávoly.
A jövőre azonban szükség lesz arra, hogy a régi értékek ne vesszenek el. A diósdi Postamúzeum új kiállítása ennek lehet az egyik terepe: az egykori stúdió hangulatában gyűjtené össze a hajdani rádiósok tapasztalatait, hogy a fiatalok lássák, mit jelentett egykor a közszolgálatiság.
„Egy újságíró önmagában nem áll meg. Fontos, hogy legyen egy csapat, akivel együtt dolgozik” – mondta Sávoly Tamás. A rádió száz éve erről a csapatmunkáról szól – és talán a jövője is ezen múlik.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
