„Ha nem lenne türelmem, negyven éve nem csinálnám” – Verebes Dóra a restaurálás művészetéről és az örökség felelősségéről
A „Hogy vagy?” című műsor vendége ezúttal Verebes Dóra festőrestaurátor-művész, aki nemcsak kivételes szakmai karriert futott be, de művészi és szellemi értelemben is méltó örököse szüleinek: Sóber Éva színésznőnek és Verebes Károlynak. Szegvári Katalin vendégeként Dóra mesélt az Operaház, a Várkert Bazár, a Szépművészeti Múzeum és sok más történelmi épület restaurálásáról, a restaurátorok láthatatlan, de életmentő munkájáról – és arról, hogyan lett színészdinasztia sarjából mégis a falak és freskók megmentője.
A színház „már nem volt kaland”
„Apám mondta anyámnak: te jó isten, ez színész lesz” – mesélte Dóra arról, hogy iskolásként játszott még színpadi szerepeket. De ahogy fogalmazott: „A színészet már megvolt a családban. Azt már láttam, milyen, így inkább más irányba mentem.” Az „inkább más” pedig a képzőművészet lett, amit anyja ösztönzésére már gyerekként megszeretett: „Ha ők nem voltak otthon, én éjjelente albumokat nézegettem.”
A restaurálás választása szinte ösztönös volt: „Mindig is szerettem szerelgetni, javítgatni.” Festőművész tanára egy év után megkérdezte, miért nem megy át festő szakra. „Miért csinálsz ebből egzisztenciális kérdést?” – kérdezte tőle. „És tényleg, eszembe sem jutott, hogy az lenne.”
Az első munka: Esztergom, a magasban
Már a főiskola első éve után Esztergomba került, a bazilika szentélyébe, ahol hatalmas falfestményeket kellett restaurálni: „Egy fej akkora volt, mint egy ember. Alulnézetből kellett megfesteni, úgy, hogy közben megérezd a barokk perspektívát.”
A munka fizikailag sem volt egyszerű: „20 métert ment a létra egyben, szabálytalan állványokon. Állítólag kellett volna biztosítókötél, de abban nem lehet dolgozni.” Bár egyszer le is esett, a tériszonynak nyoma sem volt. Anyja, Sóber Éva tornacipőt húzva mászott fel, hogy megnézze lánya első munkáját: „Édes volt. Följött a szentélybe.”
Az operaház és a „spaknis letolások” kora
Az Operaház restaurálása már a szakmai csúcspontok közé tartozik. Nemcsak az auditórium főműveit, hanem az összes díszítőfestést is újra kellett értelmezni. „Korábban díszítőfestők dolgoztak, minden zsűrizés nélkül. A 19. századi eredetit spaklival letolták, aztán újramásolták – borzasztó.”
A mostani munka során milliméteres szikével kellett kideríteni, mi volt az eredeti szín: „A 80-as évek pasztell mániája teljesen elfedte az eredetit. De ezek élénk színek voltak: piros, kék, sárga – mint a görög építészetben.” Az együttműködés Zoboki Gábor főépítésszel zökkenőmentes volt: „Mindketten operamániások vagyunk. Ez a munka szívügy volt.”
Egy élet a falakon – de nem egyedül
Verebes Dóra nem egyéni harcos: a Seres András vezette restaurátorcsoport állandó tagja. „Általában heten vagyunk, és mindig ugyanazokat hívjuk, mert tudjuk, ki milyen minőséget képvisel.” Az utóbbi évek egyik legnagyobb munkája a Tudományos Akadémia restaurálása volt: „Mindent újra kellett gondolni, minden át volt festve. Meg kellett győznöm mindenkit, hogy az eredeti úgy volt szép.”
A románcsarnok csodája
A Szépművészeti Múzeum román csarnoka a restaurátorszakma szimbóluma lehetne. „Senki nem foglalkozott vele, mert nem volt kiállítótér. Így megúszta a spaklis letolásokat.” A restaurátorok mostani munkája életmentő volt: „A festék púderszerűen hullott, a vakolat fél méterre elvált a faltól.”
A cél nem a steril tökéletesség, hanem az autentikus esztétika volt: „Egy középkori patinát akartunk létrehozni. Nem harsány újat, hanem azt a hangulatot, amitől a néző elhiszi: ez valódi történelem.” A közönség pedig értette – és szerette.
Szenvedély, amit nem lehet „elengedni”
„Mondtam Andrásnak, hogy megőrülök, mert tudom, hogy az a rész nem úgy van, ahogy szerettem volna. Ő meg azt mondta: engedd el. Mondtam, nem tudom, András.” Ez a fanatikus maximalizmus hajtja Dórát negyven éve.
Sosem tervez előre: „Mindig jött valami, amit megoldottam. Én nem kérek, nem javaslok, de mindig megtaláltak.” Külföldi munkái is voltak, például a római Magyar Intézet Borromini-palotájában.
A restaurátor, aki nem tanít
Bár sok fiatal dolgozik mellette, nem vágyik tanítani: „Anyám tanítani akart, bölcsész volt. Én nem vagyok ilyen típus.” Inkább pepecsel otthon egy festménnyel, vagy járja a Balaton-felvidéket kutyájával. Ha megkeresik egy új képpel, elvállalja – de nem tervezi előre, mi lesz a következő fal.
„Semmit nem bánok”
„Nem látok az életemben semmit, amit meg kéne bánnom. Tényleg semmit.” Verebes Dóra csendesen, de kérlelhetetlen elhivatottsággal dolgozik a legnagyobb magyar műemlékeken. Neve talán nem ismert mindenki számára, de munkája ott van mindenütt: Esztergomban, az Operában, a Tudományos Akadémián, a Románcsarnokban.
„És ha a közönség tudja, hogy mit lát – akkor szeretni fogja.”
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
