Múzeum mentőakció, szabadság és barackmag: L. Simon László kulturális víziója Gödöllőtől Pekingig
Mi történik a Mezőgazdasági Múzeummal, mit üzen a politika a kultúrának, és ki támogatja ma Magyarországon a múzeumokat? A PIRKADAT vendége L. Simon László volt, aki nemcsak a gödöllői múzeumköltözésről, de az intézményi autonómia fontosságáról, a mecénásrendszer hanyatlásáról és a háborúban elrabolt műkincsek sorsáról is kifejtette gondolatait.
Gödöllő új szerepben: múzeum és mintagazdaság
L. Simon László jelenlegi megbízatása szerint a Mezőgazdasági Múzeum új otthonának kialakítását vezeti, a Vajdahunyad vára helyett a Gödöllői Agrártudományi Egyetem kampuszán. Az új intézmény nem csupán a múlt tárgyi örökségét mutatja be, hanem „a precíziós mezőgazdaságot és a jövő technológiáit is” – hangsúlyozta.
Az új épület a meglévő gépmúzeummal épül össze, a szomszédságában pedig tangazdaság létesül, amely egyszerre szolgálja a hallgatók gyakorlati képzését és a nagyközönség ismeretbővítését. Az egész beruházás célja, hogy „ne csak a múltról, hanem a jelenről és a jövőről is szóljon”.
Intézményi autonómia kontra politikai befolyás
Az interjú egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy a kultúrában nem működik a politikai logika. L. Simon szerint:
„A szabad alkotáshoz autonóm intézményekre is szükség van, és annak az igazságnak a belátására, hogy a politika nem tud mindent uralni – és nem is kell rá törekednie.”
Kifejtette, hogy a jelenlegi kultúrpolitika sokszor az új intézmények létrehozására fókuszál, miközben elfeledkezik a meglévők fejlesztéséről és stabil finanszírozásáról. Példaként említette, hogy a kulturális szférán belül akár három-négyszeres bérkülönbségek is előfordulnak, ami hosszú távon fenntarthatatlan.
Mecenatúra: a múlt sikeres, a jelen bizonytalan
L. Simon főigazgatósága alatt sikeres mecénásprogram működött a Nemzeti Múzeumban, amelynek keretében jelentős üzletemberek több tízmillió forinttal támogatták a gyűjtemények bővítését:
„Amikor valaki a saját pénzét adja oda a kultúráért, az egészen más, mint amikor a tao-ból teszi.”
Kiemelte, hogy bár a mecenatúra nem halt ki teljesen, a nagy háború előtti gyűjtői mentalitás, az „önkéntes kultúratámogatás” mára visszaszorult. A hazai vállalkozók többsége inkább gyerekosztályokat vagy sportklubokat támogat – utóbbit többnyire társasági adóból.
A magyar kultúra exportképessége és a világban élő magyar nyelv
A magyar kultúra nemcsak érték, hanem „nemzetközi versenyelőny” is lehet – állítja L. Simon. A Liszt Intézetek finanszírozását és a hungarológiai tanszékek fenntartását stratégiai érdeknek tartja, hiszen ezek képezik a jövő kulturális nagyköveteit. Példaként említette Thomas Coopert, aki Amerikában tanulta meg a magyar nyelvet, és ma az egyik legjobb angol nyelvű magyar kultúra-tolmács.
A politikus keserűen jegyezte meg, hogy a Jeruzsálemi Héber Egyetemen néhány száz dolláros vita miatt szűnt meg a magyar nyelvi oktatás, pedig „a világ egyik legfontosabb egyetemén voltunk jelen”.
Nemzeti múlt és nemzetközi gyűjtemények
L. Simon egyértelművé tette: a második világháború során külföldre került műkincsek sorsa továbbra is rendezetlen, a visszaszerzésük „valószínűtlen és bonyolult”. Külön említette a Hercog-gyűjteményt, amelyet az állam az USA-ban vásárolt vissza – ez ma a Nemzeti Múzeum egyik legértékesebb gyűjteménye.
„Megnyugtatóan rendeződni ez a kérdés szerintem sosem fog.”
Ugyanakkor örömmel beszélt azokról a kulturális sikerekről, mint például a kínai-magyar múzeumi együttműködések, amelyek az ő igazgatósága alatt indultak.
Könyv az autonómiáról és a szellemi szabadságról
Az interjú végén bemutatásra került L. Simon új kötete is, amely a szabadság, az autonómia és az intézményi függetlenség kérdéseit járja körül. Bár nem számít bestsellerré, szerinte fontos lenne, hogy a politikusok elolvassák:
„A kultúra világában nem a hatalom logikája működik.”
A könyv angol nyelvű fordítása hamarosan megjelenik, és az író bízik benne, hogy új közönséghez is eljut.
És mi lesz a Vajdahunyad várral?
A beszélgetés végén felmerült kérdésre – mi lesz a kiürített múzeumépülettel? – L. Simon nem adott egyértelmű választ, mivel „az már nem az ő feladata”. Ugyanakkor említett több koncepciót is: lehetne belőle egy magyarság-történeti élményközpont vagy akár az Építészeti Múzeum új otthona.
A kulturális örökség jövőjéről szóló víziója világos: autonóm, innovatív intézmények kellenek, erős társadalmi és gazdasági támogatással – politikai szándék nélkül aligha, de politikai uralommal sosem.
„A nemzeti kultúra nem díszlet, hanem alapzat.” – ez lehetne az egész beszélgetés mottója.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
