„Nem kértelek, s nem kérnélek ma sem” – Baka István, Isten és a rettenet poétikája
A Fülszövegelő legújabb adása irodalmi zarándoklattá vált: a vendég ezúttal dr. Benyik György katolikus pap volt, akivel Diósi István Baka István költészetének istenképéről, élethez való viszonyáról és szellemi hagyatékáról beszélgetett. A kiindulópont a Zsoltár című vers volt, a cél pedig: megtalálni azt az emberi és teológiai közös nevezőt, amely Baka Istvánt, a „remekbe rémelt rettenet” költőjét a mai napig aktuálissá teszi.
Egy költő, akit újra és újra fel kell fedezni
A beszélgetés bevezetőjében Diósi István rámutatott: Baka István neve és életműve „maroknyi hívén” kívül ma is alig ismert. Keresztúri Tibor 2012-ben úgy fogalmazott: „Az egyetemes magyar líra egyik legmegrázóbb zárlata híradás onnan, ahol kevesen jártak bakán kívül.” A Zsoltár című vers valóban ilyen „híradás”, egyszerre vallomás, vádirat és könyörgés egy olyan Istenhez, aki egyszerre ismerős és idegen. Az adás apropóját egyébként az a szegedi civil kezdeményezés adta, amely 2020-ban Baka István és Martin Heidegger találkozása a Molnár és a Tápai utca sarkán címmel adott ki emlékkönyvet 15 szerző közreműködésével – ennek folytatásaként indul a Heti TV-n is a Baka-beszélgetések sorozata.
„Nem kértelek, s nem kérnélek ma sem” – egy vers, ami szíven üt
A műsor dramaturgiája szerint a meghívott vendég választ egy verset, amely különösen közel áll hozzá. Dr. Benyik György választása a Zsoltár című költeményre esett. A vers fájdalmasan ironikus megszólítással kezdődik:
„Nem kértelek, s nem kérnélek ma sem. / Oly félszeg voltam véled, Istenem.”
A szöveg Istenhez intézett, keserű hangú beadvány, amelyben az alázat, a dac, a könyörgés és a tagadás egyszerre van jelen. Egyetlen pillanatban összesűrűsödik benne a huszadik századi magyar sors, a diktatúra-adminisztrációk rideg hatalma és az örök kérdés: van-e értelme ennek az egésznek?
Benyik szerint a vers nemcsak irodalmi értékei, hanem mély teológiai súlya miatt is különleges. Baka költészete szerinte a bibliai zsoltárok hagyományába illeszkedik, amelyekben „az ember a szívét önti ki a Mindenhatónak, és nem finomkodik.” A költő Istenképe valóban távol áll a dogmatikától: „Egek bürokratája” – írja –, de ez szerinte nem blaszfémia, hanem vallomás a hit és kétség határvidékéről.
Egy költő és egy pap barátsága
A beszélgetés egyik legszemélyesebb része az volt, amikor Benyik György elmesélte első találkozását Bakával. A szegedi Kincskereső gyereklap szerkesztőségéből a Felsővárosi templomig tartó 25 perces séták alatt ismerkedtek meg:
„Ez egy kincskeresőtől a templomajtóig tartó barátság volt.”
Baka akkoriban deklaráltan nem hitt Istenben. „Még angyalok lehetnek, de az Isten már nem” – mondta, de Benyik szerint a hangnem nem volt gőgös vagy cinikus, inkább kétségbeesett és vágyódó: „Győzz meg, de ne arról az Istenről, aki megfoszt a szerelemtől, a bortól, a széptől.”
A költő istenkeresése nem a konvencionális hit útját járta, inkább ontológiai szorongásként jelent meg. Ahogy Baka maga fogalmazott: „A versbéli Isten nem a vallás istene, hanem valaminek a jelképe: azoknak az irracionális erőknek az összessége, melyek életünket és a történelmet irányítják.”
A „végső zeneszó” – búcsú Mozarttal
A műsor zárásában Benyik megrendítő történettel búcsúzott:
„Ott voltam Baka István halálos ágyánál. Mozart szólt. Amikor lejárt a kazetta, Pistike elkezdte ütni az asztalt, és csak akkor nyugodott meg, amikor újra szólt a zene.”
Ez az utolsó jelenet egyértelműen mutatja: Baka István az utolsó pillanatig a szépet kereste, még ha versei gyakran a rettenetet is öntötték formába. Diósi István így zárta az adást: „Remekbe rémelte a rettenetet.”
Baka István: költő a József Attila-i magasságokban
Az adás egyik legfontosabb üzenete, hogy Baka István költészete újra felfedezésre vár. Dr. Benyik György szerint ő a „háború utáni nemzedék legnagyobbja”, akit Vörösmartyval és József Attilával egy szinten kellene emlegetnünk. Versei nem könnyűek, de megkerülhetetlenek: „Valakit egyből beszippant, valaki egyből elutasítja. De hát ez egy ilyen játék.”
A Fülszövegelő adása méltó főhajtás volt egy költő előtt, aki „reménytelenül, mégis könyörögve” kopogtatott a világ értelmének ajtaján – legyen az a Teremtő, a Végzet vagy csak a kráterekkel teli Hold.
„Átkoztalak, de most megáldanálak, mint ahogy áld vagy átkoz, mint ki él.” – írta Baka István. Talán ideje, hogy mi is újra olvassuk.
