Mi marad meg a valóságból? – Almási Tamás a dokumentumfilmek jövőjéről és határairól a Heti Jégbüfében
A dokumentumfilm ma: reneszánsz vagy végjáték?
Almási Tamás dokumentumfilm-rendezőt ezúttal nem életrajza, hanem a szakmája aktuális kérdései miatt hívta vendégül Rangos Katalin a Heti Jégbüfébe. A beszélgetés tétje az volt: vajon a 21. század digitális zajában van-e még létjogosultsága a dokumentumfilmeknek, és ha igen, milyen formában? Almási határozott véleményt fogalmazott meg: „a dokumentumfilm az utóbbi 10-15-20 évben reneszánszát éli, nagyon sok miatt, az egyik az az elbizonytalanodás a világban”.
Valóság vagy fikció?
A műfaji határok ma egyre inkább elmosódnak, a néző gyakran már csak a címkéből tudja, mit néz. „A játékfilmek egy jó részét is lehetne dokumentumfilmnek nevezni” – jegyezte meg Almási, aki szerint a dokumentumfilm ma inkább szubjektív látomás, mint objektív valóságtükör. A közösségi média világában a hiteles elbeszélés felértékelődött: „ezek a vallások, mítoszok, filozófiák egymásról tudtak – most viszont 700 millió különálló én beszél egyszerre”.
Az emberi történetek maradnak
A dokumentumfilmek értéke mégis az emberi történetek hitelességéből fakad – és ezt a nézők is keresik. Almási szerint a jó filmek „valami univerzalitással bírnak, ami illeszthető abba a közbeszédbe, amiben élünk”. Az emberi arc, egy érzelem, egy gesztus még mindig a legdramatikusabb képi eszköz.
Technikai fejlődés, erkölcsi dilemmák
A beszélgetésben hangsúlyosan előkerült a mesterséges intelligencia hatása is. „Ma már technikailag meg lehetne csinálni, hogy a Kádár vagy Biszku saját hangján és arcával mondja el, amit mondott – de én úgy éreztem, hogy sokkal jobb, ha az egészet egy keretbe teszem, ahol színészek játszanak.” – emlékezett vissza Almási egy félbehagyott projektjére. Az AI lehetőségei egyszerre izgalmasak és veszélyesek: „ma már nem tudhatod, hogy egy felvételen valóban az szerepel-e, aki, és azt mondja-e, amit mondott.”
A közösségi média csapdája
A dokumentumfilmes szerint nemcsak az igazság relativizálódott, de a hozzáférés is egyre nehezebb. „Ma nem tudsz bemenni forgatni egy üzembe, ahol 20 éve még bármit lehetett. A legtöbb helyen a PR-os mondja meg, mit vehetsz fel.” – jegyezte meg, hozzátéve: „volt 15-20 kegyelmi év, amikor még lehetett dolgozni.”
Sorozatok, doku-drámák, és az „Átokháza”
Rangos Katalin szóba hozta a Netflix-sorozatok világát is, amire Almási vegyes érzésekkel reagált. Doku-drámát viszont ő is készítene – legalábbis szíve szerint újra nekivágna a „Pipás Pista” történetére épülő, kosztümös történelmi filmnek, melynek előkészületei már több mint egy évtizede tartanak. „Most megint érzek hozzá kedvet… olyan, mint a szerelem: néha kialszik, aztán újra fellobban.”
„A valóság nem biztos, hogy úgy volt, de akkor és ott elhangzott”
A beszélgetés záró gondolatai azt a kérdést járták körül, mit tekinthetünk hiteles dokumentumnak, ha az emlékezet és az idő mindent újraszínez. Almási felidézte, hogy egy rendszerváltásról szóló sorozatához készült interjúk jó része eltűnt, de akkor rájött: „jobb, ha az archív híradásokból dolgozom, mert az legalább akkor és ott hangzott el”. Az igazság nem mindig egy, de a dokumentumfilm dolga az, hogy legalább emlékeztessen rá – akkor is, ha nem szó szerint, csak érzelmileg.
Ez a Heti Jégbüfé epizód nem csupán a dokumentumfilmekről szólt, hanem arról, hogyan változik a valóság – és mi marad meg belőle az utókornak.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
