Síp utcai kevert, avagy a III/III – Rendhagyó történelemóra
Síp utcai kevert, avagy a III/III – Rendhagyó történelemóra
Kardos Péter főrabbi, az Új Élet főszerkesztője
Kicsit furcsa a kérdés, de hogy sikerült egykor és hogy sikerül ma?
Érdekes, az Állami Egyházügyi Hivatal egykor bizonyítani akarta ország-világ előtt, hogy itt vallásszabadság van. Ha valahol nem volt istentisztelet, akár átmenetileg is, behívatták a rabbit, és azt mondták neki: Ön tudja, kedves főrabbi út, mert bölcs ember, hogy az egész világra hirdetjük, hogy itt vallásszabadság van. Ön hogy engedheti meg magának, hogy nem szervez délutánra imát a zsinagógájában? Miután megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, kevesebb helyen van minjen, tehát vannak más vetületei is a megszűnésnek. Tulajdonképpen ez volt az egyetlenegy előnye az Egyházügyi Hivatalnak, hogy számon kérte. Ez ma már nincsen, hiszen nem kell bizonyítani, hogy nálunk milyen nagy a vallásszabadság.
Álmaiban hogyan emlékezik a papi békegyűlésekre?
Emlékszem, amikor kötelező volt a Városházán megjelenni időközönként és a legfőbb rabbi ott ült az elnökségben, előre meg volt beszélve, ki szólal fel, ki nem, és aki felszólal, mit mond, aki nem szólal fel, miről hallgat, tehát nem bíztak semmit a véletlenre. Pánikot okozott, amikor én hozzászólásra jelentkeztem egy vagy két alkalommal, mindkétszer, amikor visszatértünk a székházba, a legfőbb rabbi odajött hozzám és azt mondta: Én bocsánatot kértem a kollega úr nevében a Statisztikai Hivatal akkori vezetőjétől, Nyitrainétól. Én nem akartam nagyon vitatkozni, hogy miért kellett bocsánatot kérni, én ártatlan kérdéseket tettem fel, amire az illető kollega akkor tikkelt az emelvényen, már akkor, amikor látta, hogy hozzászólásra jelentkezem. Különösen zavart a ’67-es háborút követően, meg a ’73-as háborút követően, amikor ezen a papi békegyűlésen minden egyház kiállt Izrael mellett, kivéve a zsidó felekezetet. De ez is megvolt előre beszélve, beérik azzal, hogy hallgatunk. Nem kell elítélni Izraelt, melléállni meg pláne, mert elfogultak lennénk, tehát a történelmi egyházak ott kiálltak Izrael mellett.
Mi előzte meg a felavatását?
A felavatásomat egy eskütétel előzte meg a Városházán, utána az Egyházügyi Hivatalban, ahol a hazám iránti elkötelezettségemet kellett bizonyítanom, a szolgálatot, amivel hűséges leszek a Magyar Népköztársasághoz. Abban ártatlan vagyok, hogy az eskümben fogadott rendszer már megszűnt.
A híveihez azért a mai napig hűséges?
Egyrészt a híveimhez, Istenhez, a vallásomhoz, a világi és vallási meggyőződésemhez én hűnek szeretném tartani magam. Nem mindig sikerül, mert néha olyan kísértéseknek vagyok kitéve, ami ellentmondásba kényszeríthet.
Amikor az interjúra készültem, előre láttam, hogy nagyon érdekes történeteket mesél majd egy-egy kollegájáról, talán egy kollegáról, aki már nincs közöttünk, aki végül is a börtönben végezte, hogy lerántja a leplet valamiről. Megteszi ezt végül?
Nagyon szívesen lerántom a leplet, mindenekelőtt nem az Egyházügyi Hivatalról, mert az ÁEH tevékenysége nagyjából mindenki előtt ismert. De az a bizonyos III/III, aminek a nevét akkor nem ismertük, akkor ezt Állambiztonsági Hivatalnak hívták, nem ismertük a szakmai felosztást. Előbb-utóbb megkeresték mindenekelőtt az úgynevezett sértődött, vagy magukat mellőzöttnek vélt embereket. Nagyon okosan, mert először ígértek nekik, vagy zsarolták őket, beleértve magamat is természetesen. Vezetőket állítólag nem kerestek meg, megvolt mindenük, feljebb már nem mehettek, csak fizikailag, vagy lelkileg. Ranglétrán már a tetőn voltak, nem volt mit ígérni nekik. A sértődött emberek viszont az előtérbe kerültek.
Önnel mi történt a megkeresés után?
Inkább a végeredményről beszélnék először, birtokomban van egy negatív végeredményű átvilágítási papír. Annyi történt egyébként, hogy engem is megkerestek, be is akartak szervezni. A körülmény nagyon érdekes volt, én tolmácsként működtem mellékállásban a Tolnai Lajos utcai vizsgálati osztályon, lengyel-magyar tolmácsként. Feltűnt, hogy a kihallgatásokra beült egy illető rendszeresen, s figyelt. Gondoltam, nyelvileg akarja ellenőrizni, hogy mit fordítok, lengyel bűnözőkről volt szó, rablással, stb. Egy hónapig ült ott, aztán megszólított, hogy üljünk be a Rózsa presszóba, ami a Rabbiképző mellett volt. Beültünk és mondta: Tudom, hogy van egy telke a főrabbi úrnak. Mondtam, hogy igen, van. Azon őszibarack van. Igen. Hogy végzem én a metszést, a növényvédelmet, milyen a termés. Csodálkoztam, látásból ismertem, de ő ezért hallgatott ott engem tolmácsolás közben. Utána rátért a tárgyra, nem ártana, ha néha jelentenék erről-arról, amire kíváncsiak, hogy ki mit mond. ki hol van. Mondta, hogy tudja, hogy a főrabbi címet még nem kaptam meg, de éreztette, hogy ezt ő el tudja intézni. Meg, hogy Nyugatra utazással nehézségeim vannak. Ennek a nehézségnek a csúcs az volt, amikor a lányomnak a bat-micvájára megígértem, hogy Izraelbe viszem. Ez pont egybeesett a Holokauszt 40. évfordulójárta Izraelbe kiengedett magyar rabbiküldöttség utazásával. Vittek ki Tórákat, ez volt az első szervezett út az Egyházügyi Hivatal patronálásával. Ebbe én nem kerültem bele, ami eleinte rendbe is volt, de miután elterjedt, hogy én a lányommal, a bat-micvájára oda készülök, behívattak az Andrássy útra, volt ott valami útlevélosztály. Megkértek udvariasan, hogy addig adjam le az útlevelemet, amíg a küldöttség kint tartózkodik, mert nem lenne jó, ha én is ott lennék, amikor a küldöttség is ott van. A lányom jutalma játszott főszerepet, mondtam, hogy aláírok én mindent, hogy nem leszek abban a városban, ahol ők. Nem, azt mondták, addig nem adják vissza az útlevelet. Így is történt. Írhattam, írtam is fellebbezést, amikor elolvasta az illetékes, azt mondta: Főrabbi úr, nem írta bele az okot, hogy miért akar Izraelbe menni. Zsigerből, indulatosan azt válaszoltam, hogy majd, amikor a katolikus papoktól megkérdezik, miért akarnak a Vatikánba menni, majd én is megindokolom, hogy miért akarok Izraelbe menni. A küldöttség hazajött, utána behívattak, visszaadták az útlevelem, kávéval kínáltak, egészen más hangnemben folyt a társalgás. Így jutottam ki, a nyolcvanas évek közepe táján Izraelbe a lányommal, így sikerült a küldöttséget elkerülnöm. Tévedések elkerülése végett, én nem ragaszkodtam ahhoz, hogy ezzel a küldöttséggel akár egy légtérben legyek, féltek attól, hogy valami balhét fogok csinálni.
A történet többi részletét bizonyosan a hamarosan megjelenő könyvében olvashatjuk majd.
Ez egy furcsa, mondhatni retro érzést kelt bennem, én eddig erről senkinek sem beszéltem, csak a kiadóval, úgy látszik, csak nem ugyanaz a légkör működik, mint egykor? Mármint, hogy jelentették, hogy ez készül. Valóban, egy könyvet készülök kiadatni, ami a Síp utca rendszerváltozás előtti légköréről szól, a második fele egy válogatott prédikáció gyűjtemény lesz. A címe egyelőre az lesz, hogy Síp utcai kevert. Ez nagyjából a tartalmára is utal.
Könyvében biztos, hogy szerepelni fog a teljes elbeszélés, a beszervezővel történt kapcsolatfelvételről, és annak hogyantovábbjáról.
Túl részletesen nem fog szerepelni, utalni fogok rá, a lényeg az, hogy a nyolcvanas évek közepén, miután nem sikerült a beszervezésem, ez azért túl egyszerű lenne, van egy alaptörténet. Itt, a hitközség vezetése a hatvanas-hetvenes években abba szocializálta a zsidóságot, hogy ha innen, ne adjisten az oroszok kivonulnának, akkor a nyilasok jönnek vissza. Tehát mindent meg kell tennünk, hogy itt a rendszer szilárd lábakon álljon. Van, aki a III/III-ban kapott lehetőséget, van aki a zsinagógában, van aki a hitközségben, nőcsoportban, satöbbi. Nekem megadatott volna ezekkel az egyházi jelentésekkel való lehetőségekkel való élés, annál is inkább, mert ígértek, megígérték, hogy majd főrabbi leszek, az Új Életnél maradhatok. De nem kötelező, mondotta az illető, tudniillik, ha esetleg nem vállalnám, vagy esetleg hamis jelentést adnék, akkor esetleg baleset érheti, közlekedési baleset a családomat. Na ekkor lett nekem elég az egészből és beadtam egy pályázatot, Svédországba távoztam másfél évre, mert elegem volt. Nem akartam annak a kollegámnak a sorsára jutni, aki felakasztotta magát a Rabbiképző kollégiumába egy kilincsre, és nem akartam annak a kollegámnak a sorsára jutni, aki disszidált Amerikába, ő is már elhunyt. Én megelégedtem azzal, hogy az Egyházügyi Hivatal engedélyezte ezt a svédországi vendégszereplést és a főnök, aki a zsidóügyi előadó volt, nem győzte hangoztatni, hogy – nem szó szerint – nem baj, ha kint maradok.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
