„Te jó Isten, hol vagyok?” – Kalbert Erzsébet útja a kellékestől a vezető operatőrig
Szegvári Katalin vendége ezúttal Kalbert Erzsébet volt, aki a Magyar Televízió egyik ritka női operatőreként futott be komoly pályát egy kifejezetten férfias szakmában. A beszélgetésben szó esik arról, hogyan jutott el a kellékesi munkától a kamera mögé, milyen küzdelmek árán vették komolyan, mit tanult a legnagyobb rendezőktől és operatőröktől, és miért tartja ma is fontosnak a fény dramaturgiai szerepét.
Egy lány, aki operatőr akart lenni
Kalbert Erzsébet gyerekkora óta tudta, hogy operatőr szeretne lenni, pedig a családjában senki nem dolgozott a szakmában. Fényképezett, mozit imádott, a filmek világa pedig korán beszippantotta. Első útja a filmgyárba vezetett, ahol Sára Sándort kereste meg. A legendás operatőr-rendező nem bátorította ugyan, de nem is küldte el: inkább a televízió felé irányította, és felhívta Lénárt Istvánt.
Így került 1977. szeptember 17-én a Szabadság térre. Az első élményét egyetlen mondattal foglalta össze: „Te jó Isten, hol vagyok?”
Kellékesként a kamera árnyékában
A televízióban először nem segédoperatőrként, hanem kellékesként kezdett dolgozni. Elfogadta, mert tudta, hogy ez is közelebb viszi ahhoz, amit igazán szeretne. Közben azonban nem a kellékek érdekelték a legjobban, hanem az, mi történik a kamerák mögött. Figyelte a segédoperatőrök, kameramanok munkáját, és amint lehetőség nyílt rá, jelentkezett a segédoperatőri tanfolyamra.
A vizsgán rögtön kiderült, hogy nemcsak makacs, hanem józan is: amikor egy majdnem ötvenkilós Döbri gépet kellett volna kezelni, nem próbálta egyedül hősködve megoldani, hanem segítséget kért. Ez jó pontot jelentett, a vizsga sikerült, ő pedig átkerült az operatőrosztályra.
„Kalbert fiam”
A következő nagy fordulatot Nagyó bácsi hozta, aki felismerte benne az elszántságot és a tehetséget. Maga mellé kezdte beosztani kameramannak, így Kalbert Erzsébet rövid idő alatt a legjobb rendezők közelébe került. Később azt mondja, szinte minden nagy televíziós rendezővel dolgozhatott együtt.
A szakmában nőként azonban folyamatosan bizonyítania kellett. Többen egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy egy nő áll a kamera mögött. Innen jött a megszólítás is, amely sokaknál rajta maradt: „Kalbert fiam.” Ő ezt nem sértésként élte meg, hanem annak jeleként, hogy elfogadták a munkáját.
Hatszor nem, hetedszer igen
A főiskolára hétszer jelentkezett. Hatszor elutasították, többször úgy, hogy az utolsó rostáig jutott. Egy alkalommal már szinte biztosnak látszott a felvétele, amikor egy ismert szakmabeli gyereke miatt mégis kicsúszott a hely a kezéből. A történetet ma is pontosan fel tudja idézni: felhívták az aulába, és ott közölték vele, hogy mégsem őt veszik fel. Ez mélyen megviselte, de nem adta fel.
Közben elvégzett egy másik diplomát is, részben azért, hogy másoddiplomásként is jelentkezhessen. Ez végül bejött: a másoddiplomás rendező-operatőri képzésre jóval kevesebben pályáztak, és ezen az úton végül sikerült bekerülnie. Osztályfőnöke Kárpáti György lett, operatőrtanára Vagyóczki Tibor.
A fény, amely nem csak megvilágít
Kalbert Erzsébet nem egyszerűen jól világított, hanem gondolkodott a fénnyel. A beszélgetésben többször visszatér arra, hogy számára a világítás nem technikai rutin, hanem dramaturgiai eszköz. Ebben nagy hatással volt rá Sven Nykvist munkássága, aki szerinte „dramaturgiát világított”. Vagyis nem az számított, hogy az arc látszik-e, hanem az, hogy a kép hozzátesz-e valamit a jelenet értelméhez.
Ez az igényesség nem mindig volt népszerű. Előfordult, hogy azért nem hívták vissza egy-egy munkára, mert túl komolyan vette a világítást, és nem fogadta el a „jó lesz így is” megoldásokat. Ő viszont ezt nem tudta másképp csinálni.
A zenétől a színházig
Pályája során sokféle műfajban dolgozott, de különösen sok zenei felvételt készített, előbb Horváth Ádámmal, később férjével, Komlós Andrással is. Azt mondja, a zenei közvetítésekhez nemcsak technikai tudás kell, hanem hallás és gyors reakció is: tudni kell, mikor melyik hangszerre kell váltani, hogyan épül fel a zenekar, és mit kell megmutatni abból, ami zeneileg fontos.
Mostanában főként színházi felvételeket készít. Ezeket különösen nehéz feladatnak tartja, mert a színpadi világítás ritkán működik ugyanúgy a képernyőn. Ilyenkor sokszor meg kell küzdeni azért, hogy változtathasson a fényeken, de ha a végeredmény meggyőző, a színházak is belátják, hogy igaza volt.
Egy korszak, amit nem érdemes elfelejteni
A műsor végén Kalbert Erzsébet arról beszél, hogy elégedett a pályájával. Fontos számára, hogy olyan emberekkel dolgozhatott együtt, akik valódi értéket képviseltek, és hogy része lehetett annak a televíziós korszaknak, amikor a képernyő nemcsak szórakoztatni, hanem művelni is akart. A Szabadság téri épületet ma már szinte idegen testként nézi, de a benne őrzött szakmai és emberi emlékek változatlanul elevenek.
Ez a beszélgetés nemcsak egy kiváló operatőr portréja, hanem annak a világnak is a felidézése, ahol a tehetségért és a helyért sokszor keményebben kellett megküzdeni – főleg, ha valaki nőként akart ott maradandót alkotni.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Youtube-on.
