„Ha valaki így tud beszélni a futballról, az csodálatos” – Török László és a sportriporteri hivatás
A Volt egyszer Sebes Györggyel aktuális adásának vendége Török László, a magyar sportrádiózás egyik meghatározó alakja. A beszélgetés az indulásról, a sportriporteri elhivatottság gyökereiről, a rádió világáról és arról szól, miként válik egy gyerekkori élmény egész életet meghatározó pályává.
„Ez már bent van a zsákban” – hetvenöt év mérlege
A felvétel december 5-én készült, közvetlenül Török László 75. születésnapja után. A kerek évfordulót nem nosztalgiával, inkább józan derűvel kezeli. „Ami bent van a zsákban, azt már nem lehet elvenni.” Bár a sport ma már nem ugyanazt jelenti számára, mint korábban, a mozgás továbbra is része az életének: úszás, szobakerékpár, séta a Normafánál – tudatosan, fegyelmezetten, előre megtervezve.
Egy nyitott ablak a Corvin közben
A sportriporteri pálya kezdete egy egészen konkrét pillanathoz kötődik. Kisiskolásként, egy szombati tanítás után a Corvin közben hallotta meg először Szepesi György hangját, amint futballmeccset közvetít. „Ha egy bácsi így tud beszélni valamiről, az valami baromi jó lehet” – idézi fel a felismerést.
Az első stadionélmény egy MTK–Tatabánya mérkőzés volt a Hungária körúton. Bár az MTK nyert, őt Grosics Gyula bűvölte el, és ettől a naptól kezdve a futball és a sport végérvényesen meghatározta az életét.
A rádió mint végső cél
Gyerekkorától egyértelmű volt számára: nem sportoló, hanem sportriporter akar lenni, méghozzá rádiós. „Mindig rádiósportriporter akartam lenni.” A televízió ekkor még alig volt jelen a mindennapokban, a sport hangja a rádióból érkezett.
A sport iránti érdeklődése fokozatosan bővült: vívás, asztalitenisz, kosárlabda, vízilabda, úszás – kamaszként már tudatosan járt versenyekre, mérkőzésekre, „beleásta magát” a sport világába.
Egy levél, amely mindent eldöntött
Gimnazistaként egyszer megingott benne a hit, hogy valóban sportriporter lehet belőle. Ekkor levelet írt Szepesi Györgynek. „Bugyuta kis levél volt” – mondja –, de válasz érkezett. Néhány sor csupán: tanulni kell, nyelveket tanulni, diplomát szerezni, aztán majd lesz valami.
Ez a levél 1968 óta elkísérte. Megőrizte, bekereteztette, és ma is ott van a falon. „Nekem Szepesi olyan volt, mint egy második apám.”
Az első lépések a rádióban
Szepesi György nem azonnali riporteri lehetőséget adott, hanem bejuttatta a hangtechnikai osztályra. Török László szalagokat hordott, magnókat pakolt, „betanított munkásként” dolgozott, de bent volt a rádióban. Hallotta a felvételeket, látta a nagyokat, beleszívta magába a légkört.
„A rádió beszippant.” A Bródy Sándor utcai stúdiók levegője, szaga, világa számára maga volt a varázslat.
Külsősként a bizonytalanság évei
1971-ben már megszólalt a körkapcsolásban, de még hosszú évekig külsősként dolgozott. Ha volt munka, hívták. Ha nem, nem. „Ha ügyesebb vagy, megkapod. Ha nem vagy ügyes, nem.”
Tizenegy év telt el így, mire 1982-ben főállásba került. Közben beszédtechnikára járt – összesen tizenegy éven át. Félévente új minősítést kapott: „intenzív önképzés mellett megszólalhat”. A fejlődés lassú volt, de tudatos.
Specializálódás és a szerencse szerepe
A főállású státusz után jött a kérdés: mely sportágak legyenek az övéi? Vízilabda, úszás, jégkorong – akkor még kevéssé „menő” területek. „A jégkorong senkit nem érdekelt, mondták, csinálja a hülye gyerek.”
Az igazi fordulópont 1985-ben érkezett, amikor Szófiában Európa-bajnokságot rendeztek. Itt robbant be Darnyi Tamás, aki két aranyérmet nyert. Török László közvetítette mindkét győzelmet. „Nem volt jó közvetítés, de nem volt rossz.” Elég volt ahhoz, hogy onnantól kezdve folyamatosan jelen legyen a legnagyobb világversenyeken.
Mitől jó egy közvetítés?
Szerinte minden sportágnak megvan a maga közvetítési technikája. Úszást, alpesi síelést, jégkorongot vagy asztaliteniszt nem lehet ugyanúgy közvetíteni, mint futballt. A rutin önmagában kevés. „Rutinból nem lehet megcsinálni, mert akkor elvész a versenyző.”
A kulcs a személyes kötődés. „Úgy közvetítem, hogy szeretem.” Ez nem elfogultság, hanem emberi viszony. Hajnali edzéseken, hétköznapokban ismerte meg a sportolókat – izzadtan, fáradtan, küzdve. Ez adta meg a közvetítések valódi hitelét.
A történet folytatódik
A beszélgetés első része itt ér véget, de a pálya még korántsem teljes. A következő adásban szó lesz a legnagyobb közvetítésekről, ikonikus sportolókról és arról, hogyan változott meg a sport és a sportriporteri szakma az elmúlt évtizedekben.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
