„Ott voltam, és nem tudtam, mi történik” – Gulyás László megrázó vallomása a Heysel-tragédiáról és a sportújságírás felelősségéről
A Heti TV Volt Egyszer Sebes Györggyel című műsorának vendége ezúttal Gulyás László volt, a magyar sportújságírás élő legendája. A beszélgetés apropója a közelgő 75. születésnapja és a nemrég elnyert életműdíj, de az adás ennél sokkal többről szólt: szakmai elvekről, egy mára eltűnőben lévő újságírói etikáról – és egy traumáról, amit egy riporter sem szeretne átélni. Gulyás személyes és szakmai visszaemlékezései egyaránt tanítanak és elgondolkodtatnak.
„Az életműdíj jólesett. De a taps… az pokolian jól esett”
A beszélgetés elején Sebes György rögtön két okból is gratulált vendégének: az életműdíjhoz és a 75. születésnaphoz, amit a műsor adásakor már csak napok választottak el. Gulyás szerint a díj fontos visszajelzés, de a kollégák felállva tapsolása mindent felülírt.
– Annyi kukacoskodásom, annyi piszkálódásom, annyi megjegyzésem ellenére felálltak és megtapsoltak. Pokolian jól esett. Még most is nehezen tudom elmondani – mondta meghatottan.
A Heysel-tragédia nyoma
A műsor legmegrázóbb pillanatai a Heysel-tragédiáról szóltak. Gulyás László a helyszínen volt 1985-ben a brüsszeli BEK-döntőn, ahol a pánikba esett szurkolók közül 39-en vesztették életüket.
– Nem tudtam, mi történik. Nem volt semmiféle tájékoztatás. Csak azt láttam, hogy a tömeg elindul. És fogalmam sem volt, miért.
Gulyást sokáig támadták, amiért zene szólt a katasztrófa képei alatt. Ma már bizonyítható: nem ő döntött erről, hanem az adásvezető. Egykori kollégája, Őri B. Péter is megerősítette: Gulyás csak utasítást teljesített, nem volt beleszólása a zenei aláfestésbe.
– A mai napig bennem van. Ez nem a hiúságról szól. Ez egy fájdalom, amit az ember nem tud magával letenni – tette hozzá.
„A szorgalmat, a pontosságot, az alázatot kell tanítani”
Gulyás László hosszú éveken át tanított is, és elmondása szerint soha nem haverkodott a diákokkal.
– Haverkodva nem tudsz leszúrni senkit. Aki pedig megértette, miért kérdezünk tollaslabdát és cselgáncsot is, az ma is ott van a szakmában.
Szerinte a jó újságíró nem a statisztikákat sorolja, hanem „érzi a pillanatot”.
– Amikor két játékos a partvonalnál mosolyogva beszélget, miközben a pályán ölre mennek, abban a három másodpercben benne van az egész sport. Csak ezt észre kell venni.
A sportközvetítés mestersége
– Megtanítottak rá, hogy egy percet beszéljek, és 0:59-nél abbahagyjam. Ma is képes vagyok erre – mondta.
Az élő adásban szerinte nincs második esély. „Ott akkor minden tőled függ. Nem mondhatod azt, hogy nem láttam jól. Ha beültél, az a te balhéd.”
Szóba került az is, hogy Gulyás közvetítette Szilágyi Áron első olimpiai aranyérmét 2012-ben. Meghatódottan mesélte:
– Kijöttem a csarnokból, és ordítva zokogtam. Mindketten sírtunk Lantos Gáborral. Ez volt az a pillanat.
„Ma már Laci bácsi vagyok”
A fiatalok ma már Laci bácsiként köszöntik. Ez eleinte idegen volt számára, de elfogadta – részben a tanítványai tisztelete miatt.
– Ők betartották a távolságot. Örültek is neki, hogy nem haverkodunk. Szerintem ők is érezték: ettől lesz igazi tanár a tanár.
A sportágak közül nehezen tud kedvencet választani, mert mindig az volt a legfontosabb, amit épp közvetített.
– Nem mondhatod azt egy férfi kézilabda BL-döntő közben, hogy inkább a 100 méteres síkfutás izgalmasabb. Ott kell lenned, és abban kell ott lenned.
Egy mondat, ami mindent elmond
– Sokaknak segítettem, mert lehetőségem volt rá. Kevesen segítettek, pedig lett volna rá lehetőségük.
Ez a mondat – ahogy Sebes György is megjegyezte – talán az egész beszélgetés esszenciája. Gulyás László nemcsak emlékezik, hanem példát mutat: szakmailag, emberileg, emberként is. A közönségnek és a következő nemzedéknek is.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
