„Én most már csak le kéne, hogy doktoráljak a pszichiátrián” – Varjas Erzsébet, a televízió lelke az Aulában
Az Aula vendége ezúttal Varjas Erzsébet, vagy ahogy mindenki ismeri, Sziszi volt, aki három évtizeden át dolgozott a Magyar Televízió maszkmestereként. A beszélgetésben felidézi, hogyan került teljesen véletlenül a tévébe, milyen volt a legendás alkotói közeg, hogyan készültek kézzel a bajuszok és kopaszparókák, és mit élt át a nagy leépítések idején.
„Teljesen véletlenül kerültem oda”
Sziszi eredetileg kozmetikusként dolgozott, amikor egy vendége, Vencel Panni vetette fel az ötletet, hogy próbálja ki magát a televízióban.
„Teljesen véletlenül kerültem oda.”
A próbaidő három hónapra szólt volna – végül harminc év lett belőle. Az új sminkeseket tapasztalt maszkmesterek mellé osztották be. „Amikor odakerültünk, akkor beosztottak minket az ujoncokat egy-egy maszkmester mellé.” Az első nagy munkák után gyorsan kiderült, hogy megtalálta a helyét.
„Én most már csak le kéne, hogy doktoráljak a pszichiátrián”
A sminkszék nemcsak technikai munkahely volt, hanem bizalmi tér is. „Valamit ti sugároztok magatokból, hogy mert annyira intim lesz a kapcsolat, hogy az arcunkkal foglalkoztok.” – hangzik el a műsorban.
Sziszi így fogalmazott:
„Én azt mondtam már olyan 8-10 év után, hogy én most már csak le kéne, hogy doktoráljak a pszichiátrián.”
Ideges, zaklatott színészek érkeztek felvételre, akiket előbb meg kellett nyugtatni, csak utána lehetett dolgozni. „Először mindig le kellett csillapítani, megnyugtatni azt az illetőt.”
Knipfelés, kopaszparóka és marcipánból készült „amorf fej”
A hetvenes–nyolcvanas évek televíziójában még mindent kézzel készítettek. A bajusz, szakáll, szemöldök szálanként került a helyére.
„Szálanként kellett belefűzni ezekbe a kis lukakba csomózni.”
A legendás „Csodatopán” című produkcióhoz harminc kopaszparókát kellett gyártania. „120 darab kopasz parókát egyedül kentem le.”
Bódy Gábor Hamletjében pedig „kocsonyás amorf fejet” kellett kitalálnia. A megoldás a cukrászdában született: a zselés sütemények látványa adta az ötletet. Nem boltban vásárolt kellékekből dolgoztak – mindent maguk találtak ki.
„Ez egy nagy család volt”
Sziszi pályájának csúcspontjai között említi a legendás alkotókkal való munkát: Bódy Gábor, Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Garas Dezső – csak néhány név a sok közül. A televízió légköréről így beszélt:
„Elég volt végigmenni ott a folyosón, ahol a helló szia, hogy vagy – gyakorlatilag olyan volt, mint egy nagy család.”
A közös munka célja egyértelmű volt:
„Mindenki azért volt ott, hogy az a lehető legjobban végezze el a munkáját, és az tökéletes legyen.”
A törés: leépítések és bezárt ajtók
A kilencvenes évek végi leépítések mély nyomot hagytak benne. „Az borzalmas volt.” – mondja a nagy elbocsátásokról, amikor kollégák sírva jöttek ki a vetítőből.
2007-ben a sminkosztályt egyik napról a másikra megszüntették. „A sminkosztályt úgy öt perc alatt megszüntették, megszűnt létezni.” Nem szakmai indokkal, egyszerűen bezárták az ajtót.
„Most így utólag visszagondolok, nem tudom, hogy éltem túl.”
Aranykor volt
A nehézségek ellenére nincs benne keserűség. A televíziós korszakot ajándéknak tekinti.
„Ez tényleg egy akkora ajándék.”
Ma is dolgozik külföldi produkciókban, ahol nagyra értékelik a magyar szakemberek precizitását. De ami igazán hiányzik, az az a közeg, az a minőség, az a szellemi légkör, amely a régi Magyar Televízió sajátja volt.
Az Aula beszélgetése nemcsak egy pálya története, hanem egy korszaké is – egy olyan időszaké, amikor a sminkszékben nemcsak arcok, hanem lelkek is formálódtak.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
