„Ha most nem viselkedsz, pofán is tudlak vágni” – Marcali László, a gyorskezű operatőr és örök vívó az Aulában
Az Aula vendége ezúttal Marcali László operatőr volt, aki 1966-ban, mindössze 18 évesen került a Magyar Televízióhoz. A Szabadság téri aula számára nemcsak találkozóhely, hanem életfordító tér is volt: ott ismerte meg feleségét, és ott indult minden munkanap. A beszélgetésben pályakezdésről, főiskolai évekről, a televízió fénykoráról és a vívásról is szó esett.
Kábeltől a kameráig
Marcali alulról kezdte: „segédkábeles voltam, tehát abszolút alulról.” A kamera mögé kerülni nem volt magától értetődő út, de tehetsége és kapcsolatai – többek között Lénár papival való teniszpartik – segítették előre. Így lett segédoperatőr, majd kameraman.
A főiskolára is felvették, ahol Makk Károly és Illés György voltak a mesterei. „600 jelentkezőből 20 ember” jutott be az évfolyamra. A zenei felvételin Petrovics Emil kérdezte, de Marcali őszintén válaszolt: „én azért jelentkeztem a főiskolára, hogy megtanuljam többek között ezt is.”
„El kellene döntened: operatőr vagy vívó?”
A második év végén választás elé került. Az Illés–Makk páros egyértelművé tette: a vívás és a filmes pálya nem fér meg egymás mellett. „El kellene döntened, hogy operatőr, szeretnél lenni, rendező esetleg, vagy pedig vívó.”
Marcali a filmezést választotta, és lemondott a válogatott kerettagságról. „Ez el van döntve. Hát ez egy csodálatos dolog, hogy ide járhatok.”
Gyorsaság, fegyelem, stábmunka
A televízióban számos nagy rendezővel dolgozott: Marton Lászlóval, Szinetár Miklóssal, Horváth Ádámmal. Tíz évig operatőre volt a Szeszélyes évszakoknak is.
Saját erősségeit pontosan látta: „Én tudtam az én korlátaimat.” Nem tartotta magát a legnagyobb világítóművésznek, viszont gyors és megbízható volt. „Baromi gyorsan dolgoztam.” Előfordult, hogy már az első próba felvétele lett az adásba kerülő anyag.
A stábmunkát kulcsfontosságúnak tartotta. A főiskolai „borharapós” estékből értette meg, hogy a film közösségi műfaj: „Ez egy közös munka a filmezés, nem tudsz egyedül meglenni benne.”
A televízió aranykora
Marcali számára a televízió nem másodrangú terep volt a filmhez képest, hanem önálló világ. Négy kamerás tévéjátékok, gyors tempó, kreatív megoldások – ebben érezte magát igazán otthon.
A nagy leépítések idején külsős lett, majd műsorai „befagytak”. A Szeszélyes évszakok elvesztése különösen fájt, hiszen az nemcsak munka, hanem alkotói tér is volt számára.
Mégsem keserű. „Azt hiszem, hogy mi nagy mázlisták voltunk.” Úgy érzi, abban az időszakban dolgozott, amikor a Magyar Televízió valódi fénykorát élte.
Vissza a pástokra
A vívás végül visszatalált hozzá. Egy véletlen találkozás Leányfalun újra a pástra vitte, és szenior kategóriában ismét bajnokságokat nyert. Ma is aktív: teniszezik és vív.
„Adjunk hálát a sorsnak”
A beszélgetés végén nem a hiány, hanem a hála dominált. Marcali László nem a kihagyott lehetőségeket, hanem a megélt éveket látja.
„Mi adjunk hálát a sorsnak azokért az évekért.”
Az Aula epizódja egy olyan ember portréja, aki tisztában volt a saját határaival, mégis teljes pályát futott be – a kábel végétől a kameráig, a válogatott kerettől a szenior dobogóig.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
