„Ha valaki nem partner, azzal nem lehet filmet vágni” – Életműdíjas vágónők vallomásai a Heti Libazsírban
A Heti Libazsír stúdiójában ezúttal két különleges vendég, Sellő Hajnal Balázs Béla-díjas filmvágó és Vasadi Éva televíziós vágó osztotta meg évtizedeken átívelő pályájuk emlékeit és kulisszatitkait. Mindketten életműdíjat kaptak a közelmúltban, és noha más-más műfajban váltak meghatározóvá, közös bennük, hogy a vágást nem pusztán technikai munkának, hanem kreatív, alkotótársi szerepnek tekintették. A beszélgetésből kiderült, hogyan lehet valakiből véletlenül vágó, miért fontos a bizalom rendező és vágó között, és hogyan formálta át a szakmát a digitalizáció.
„A vágó nem a vágóasztal gombja”
Mind Sellő Hajnal, mind Vasadi Éva kiemelte: a jó vágó nem csupán végrehajtó, hanem értelmez, szerkeszt, javasol – egyenrangú alkotótársa a rendezőnek.
„Ha valaki úgy tekint rám, mint a vágóasztal gombjára, akkor nem tudunk együtt dolgozni” – mondta Sellő Hajnal, aki egy ilyen eset után karácsony előtt vissza is adta a kapott honoráriumot.
Az ilyen hozzáállás tette lehetővé, hogy a legismertebb filmek – mint az Abigél vagy a Pogány Madonna – mögött nem csak rendezői, de vágói kézjegy is legyen.
Sorsszerű véletlenek: így lettek vágók
A két életműdíjas pályaindulása szinte filmszerű: Vasadi Évát apja sofőrje ajánlotta be a tévéhez, Sellő Hajnal pedig egy tanítóképzős felvételi kudarca után került a filmgyárba.
Egyikük sem tudta, mi az a vágás, mégis gyorsan kiderült: ez az ő hivatásuk.
Mindketten szerencsés találkozásokat emlegetnek: Vasadi Éva Szatmári Piroskától, majd Zsurzs Évától tanult, Sellő Hajnal pedig Morell Mihály mellett lett mesterré.
Mester és tanítvány: az ízlés a kulcs
„A vágásban a legfontosabb az ízlés” – vallja Sellő Hajnal, aki szerint ezt tanította meg neki mentora, Morell Mihály.
A vágás nemcsak technikai tudás, hanem ritmusérzék, dramaturgiai érzékenység és képi látásmód is.
Hasonlóan mesélt Vasadi Éva is: első vágóélményét Horváth Ádámmal élte meg, akitől először tartott, de egy közös autóút és egy budai kilátás oldotta a feszültséget.
„Többet töltöttünk együtt a vágószobában, mint a családunkkal” – hangzott el, érzékeltetve a rendező-vágó kapcsolat fontosságát.
Legendás alkotók árnyékában
A beszélgetés során említésre kerültek az együttműködések Szinetár Miklóssal, Zsurzs Évával, Várkonyi Zoltánnal és Latabár Kálmánnal is.
Vasadi Éva meghatottan idézte fel, amikor Mensáros László zongorázott a szinkronstúdióban, vagy ahogy Latabár Kálmán elismeréssel hallgatta versmondását kamaszkorában.
Ezek az élmények, mondják, nem csupán szakmailag, hanem emberileg is gazdagították őket.
A digitalizáció nyomában
Míg Sellő Hajnal részt vett a vágók digitális átállásában – asszisztensei és tanítványai segítségével –, addig Vasadi Éva már nem dolgozott elektronikus rendszereken.
Ám mindketten úgy látják: bár a technika változott, a vágás lényege nem.
„A digitális világban bátrabban lehet próbálkozni, mert nem végleges minden mozdulat. De az ízlés, a látásmód, a ritmusérzék továbbra is pótolhatatlan” – fogalmazott Sellő.
Tanítás és örökség
Sellő Hajnal több generációt tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ma is tartja a kapcsolatot volt tanítványaival.
Vasadi Éva elmondta: hiányérzete abból fakad, hogy a televízióból korán elküldték, de ha ma leültetnék egy Stébek-vágóasztalhoz, azonnal elkezdene dolgozni.
„Ebben a szakmában szerelmesnek lehet lenni” – vallotta be.
Egy szakma új presztízse
A beszélgetés végén Szegvári Katalin megjegyezte: a vágók ma újra elismerést kapnak, újra szerkesztőtársként tekintenek rájuk.
A két vendég – mosolyogva és időnként meghatódva – ezt a tiszteletet már pályája során kivívta magának.
Az életműdíj nem csupán egy pályazáró elismerés számukra, hanem annak a bizonyítéka, hogy a háttérben végzett, láthatatlan munka igenis formálja a kultúrát.
„A filmet a rendező jegyzi – de a vágó kézjegye ott van minden képkockán.”
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
