„Nem gondolod, hogy kevésbé foglak szeretni, mert van rajtad egy pacsni?”
– Szentesi Éva 12 éve a rák túlélésében, az egészségügy peremén és a szerelem közepén
A Heti Jégbüfé vendége Szentesi Éva író, publicista, ráktúlélő és „rák-edukátor” volt. A beszélgetés különösen mély és személyes hangvételű volt: szó esett betegségről, diagnózisokról, sztómáról, klimaxról, életről és halálról, valamint arról, hogy milyen emberi tartás kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen úton végig tudjon menni – és közben másokat is segítsen.
A „túl fiatal még a rákhoz” mondattól a diagnózisig
Szentesi Évát 28 éves korában diagnosztizálták méhnyakrákkal – egy hosszas félrekezelés után.
„Azt mondta az orvos, hogy túl fiatal vagyok még a rákhoz. És nem végzett vizsgálatot.”
Pedig rendszeresen járt nőgyógyászhoz, voltak visszatérő tünetei – de a magas kockázatú HPV-t senki nem vette észre. A rák már áttétes volt, a vastagbélre és a nyirokcsomókra is átterjedt.
„A legelső érzés a diagnózis után a düh volt. Hogy ez hogyan történhetett meg velem?”
Egy „véletlen” orvosmentés: így kezdődött a gyógyulás
Az áttörést egy véletlen találkozás hozta: egy SZTK-s idősebb orvos azonnal továbbküldte, majd a Péterfy Kórházban találkozott egy perzsa származású orvossal, Dr. Kia-val, aki végül elvállalta a műtétet.
„A többiek azt mondták: valljon össze, nem lehet megoperálni. De ő megpróbálta. És sikerült.”
A műtét különlegessége az is volt, hogy – amennyire lehetett – a női szervek megtartására törekedtek, így halasztani lehetett a korai klimaxot is.
A test gyógyítása mellett a lélek is kapott figyelmet
Szentesi nemcsak az orvosi kezeléseknek köszönheti a túlélését, hanem annak is, hogy már a diagnózis másnapján írni kezdett a történetéről.
„Nem célom volt, csak belső késztetés. Azt éreztem, hogy ezt minél több embernek tudnia kell.”
Az írás terápia lett, közösség született köré, sok olvasó ment el miatta szűrésre – és ezzel életeket mentett meg. A közlésvágyból hivatás lett: ma már nyilvános szereplőként is a rák edukációján dolgozik.
Sztóma, szégyen, szeretet – és a főnyeremény szerelem
Különösen megrendítő rész volt a sztómáról szóló beszélgetés. Szentesi Évának jelenleg is van sztómája, a visszaállító műtétet halasztotta.
„A legnagyobb félelmem volt. Szinte meg akartam halni, amikor kiderült.”
A sztómához való viszonyát egy ápoló, Magdika formálta át:
„Gyakorlatias volt, türelmes. Technikaóraként tanította meg, hogyan kell vele élni. Megmentette a méltóságomat.”
És ott volt a párja, Viktor, akinek szavai megrendítően egyszerűek és erősek:
„Nem gondolod, hogy kevésbé foglak szeretni, mert van rajtad egy pacsni?”
Halál, elfogadás – és valami titokzatos béke
Több alkalommal is szembesült azzal, hogy „nincs esély”. De még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben sem adta fel – miközben eljutott az elfogadás állapotába:
„Akkor tudtam békére lelni, amikor azt mondtam magamnak: mindent megtettem. És lehet, hogy ennek ellenére sem sikerül.”
Másnap békével ébredt – és a tumora csodával határos módon eltűnt.
„A kia hívott fel: nem tudom, mit csináltál, de nincs semmi a PET CT-n.”
Új gyógyszerek, új esélyek
A harmadik alkalommal – 9 év tünetmentesség után – visszatért a daganat. De akkor már volt immunterápia.
„Ez a gyógyszer felébreszti az alvó géneket, hogy harcoljanak a daganat ellen. Ez korábban még nem létezett.”
És Szentesi hozzá is jutott – nem protekcióból, hanem mert ma már ez sokak számára elérhető.
„Sokan azt hiszik, hogy én azért kaptam meg, mert író vagyok. De nem. Ezt nem így adják. Ez nem szimpátia kérdése.”
A diagnózisig vezető idő: életmentő vagy életveszélyes?
Bár a kezelések és a szakemberek többsége pozitív élményként maradt meg benne, a diagnosztikai rendszer gyorsaságát komoly problémának látja.
„A diagnózisig eltelt idő néha életet dönt el. A PET CT-re, MRI-re várni kell. És ez most még lassabb lehet.”
A 2023-as esetében is eltelt négy hónap, mire eljutott a kezelésig. Ez már az életminőséget, és akár az életet is befolyásolhatja.
Írás, önállóság, cél – és 100 év reménye
Ma már kizárólag az írásból él, és csak azokkal tart kapcsolatot, akikkel akar. Működik.
„Nagyon jó alkotói létezésben vagyok. Ez nagy kiváltság.”
És hogy mit remél?
„Azt mondom: 80 év jó lenne. De titokban 100-at remélek.”
Szentesi Éva története egy személyes, mégis társadalmi jelentőségű küzdelem krónikája. Nemcsak az derül ki belőle, hogyan lehet túlélni, hanem az is, hogyan lehet közben másokat is emelni, tanítani – és szeretni. A betegséggel való szembenézés nemcsak egyéni, hanem rendszerszintű kérdés is – és ő mindkettőhöz bátorító példát ad.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
