Pagoda újratöltve – Váradi Júlia és Nej György visszatekintése egy letűnt, de élő világra
Egy eltűnt hely szellemisége
Rangos Katalin Pagoda című sorozatának célja nem kevesebb, mint emléket állítani annak az intellektuális és szakmai közegnek, amely a Magyar Rádió Pagoda büféje körül szerveződött. A fizikai tér ma már nincs meg – lebontották –, a szellemi örökség azonban elevenebben él, mint valaha. „A rádió szellemi része, amit mi szerettünk, már 10-15 éve elkezdett megszűnni. A Pagoda most fizikai értelemben is megsemmisült” – fogalmazott Rangos. A második adás vendégei, Váradi Júlia és Nej György újságírók személyes történeteiken keresztül idézték fel, milyen volt fiatal rádiósként belenőni ebbe a különös, zárt, mégis nyitott világba.
Az első lépések – belépni a Pagodába
„Nagyon jól emlékszem az első alkalomra, amikor beléptem a Pagodába” – mesélte Váradi Júlia. „Ott kellett keresztülmenni, hogy eljussak Fischer tanár úr beszédórájára. És ott ült Darvas Iván. Majdnem elbotlottam a látványtól.” Ez az élmény tökéletesen példázza, milyen mitikus aurája volt a helynek: színészek, újságírók, politikusok, kultúremberek keveredtek itt, úgy, hogy közben senki sem érzett közömbösséget a másik jelenlétével szemben.
Nej György szerint a rádiózás négy alaphelyszínéből az egyik maga a Pagoda volt, amely egyszerre volt átkelőhely és központ: „zsilipként működött”. A másik három: a szerkesztőségi szobák, ahol a műsorok megszülettek, a stúdiók, ahol a műsorok mentek, és az étkezde, ahol a „nagyok” asztalaihoz való leülés a szakmai beavatás szimbolikus aktusa volt.
Nevelődés Pagoda-módra
„Aki öt évet eltöltött a Pagodában, az már nevelődött” – mondta Váradi. De ez a nevelés észrevétlenül zajlott: viták, beszélgetések, interakciók, helyzetek során. „Az életszemléletünket is ott raktuk össze” – tette hozzá. Nej György is hasonló emlékkel élt: „Az egyik unokám mondta: nagypapa, neked reggeltől estig mindenről van véleményed. És tényleg: ezt a rádió csinálta velem.”
A szakmai közösség nemcsak támogató volt, de kíméletlenül kritikus is. Győrfi György legendás riportját egyszerűen leállította Ipper Pál azzal a megjegyzéssel: „Ne csak a fülszöveget olvasd el, könyörgöm!” Ez nem szégyenítés volt, hanem tanítás. Mindenki tanult belőle, aki jelen volt.
Műhely, nem szerkesztőség
A Pagoda nem egyszerűen találkozóhely, hanem szellemi műhely is volt. Az egymás riportjainak elemzése, a közös hallgatás és kritika egy olyan közösségi tanulási teret hozott létre, amire ma alig van példa. „Ott tanultuk meg, hogy a legnagyobb sztárok is csinálhatnak közepes anyagot – és hogy ezt meg is lehet mondani nekik” – emlékezett Váradi.
Mester Ákos módszeréről így fogalmazott Nej: „nem érdekes, mit csináltál tegnap – csak az számít, amit ma leteszel az asztalra.” Ez az attitűd adta a szakmai alázat és folyamatos megújulás ethoszát.
A rádióból való távozás fájdalma
Mindkét vendég szomorúan emlékezett vissza a rádióból való kényszerű távozására. Váradi Júlia számára a rádió nemcsak munkahely, hanem életforma volt: „A rádió a férjem volt. A tévé csak a szerető.” Később hozzátette: „Engem így választottak el a férjemtől.” Nej György is ambivalens emlékeket őriz: „én az a teniszező vagyok, aki megsérült, és rájött, hogy már nem tud visszajönni.”
A Pagoda feltámadása Gyulán
Az adás egyik legörömtelibb híre, hogy Bonyár Miklós vállalkozó a lebontott Pagoda épület elemeit Gyulára szállíttatta, ahol újra felépítik az épületet. Oktatási és közösségi célokra hasznosítják majd, a gyulai önkormányzat és kormányzati szereplők támogatásával. „Csodás, hogy lesz újra Pagoda – még ha nem is Budapesten” – hangzott el a beszélgetésben.
Eltűnt archívum, elnémult hangok
A beszélgetés során szomorú tényként került elő a rádió archívumainak sorsa is: „Hova lettek a rádiódrámák? A Milos Forman-interjúm? A Woody Allen-beszélgetés? Nincsenek meg!” – panaszolta Váradi. Mindketten úgy érzik, hogy az archívumok sorsa a rádióval együtt vált kérdésessé: „olyan értékeket állítottak elő, amelyek eltűntek.”
A rádió társadalmi súlya – volt és nincs
A rádiózás súlya és jelentősége nem volt illúzió. Váradi szerint: „egy időben tényleg rendszert lehetett buktatni egy jó riporttal.” Nej szerint a krónikákat több mint egymillióan hallgatták – 2008-ban még biztosan. Ma már ilyen hatásról aligha beszélhetünk. „Akkor fontosak voltunk. Ma már csak egy a sok közül.”
A Pagoda, mint tér, valóban megszűnt. De amit képviselt – szakmai alázat, közösségi kritika, gondolati pezsgés – az tanítható, tanulható és ma is érvényes. És ha minden jól megy, hamarosan újra körbeülhető lesz – Gyulán. Addig marad az emlékezés, a történetek és az a bizonyos „pagodás” hangulat, ami még mindig él a mikrofon mögött.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
Szóljon hozzá a Facebookon vagy a Youtube-on.
