Dr. Harsányi László közgazdász az OMIKE, a Művészakció történetét kutatja.

Ami a magyarság büszkeségére kell igényt tartson

Dr. Harsányi László közgazdász az OMIKE, a Művészakció történetét kutatja. Szinte naponta bukkan újabb információkra, nevekre, előadásokra. Az egyesület történetéről, a Művészakció lényegéről faggattuk a társadalomtudóst.

 

 

Ön sok mindennel foglalkozott eddigi pályáján, de mi minden volt már?

Közgazdászként kezdtem, a leghosszabb ideig a Statisztikai Hivatalban dolgoztam.

Hogy lesz egy közgazdászból társadalomkutató, mert ekként is közismert lett.

A véletlennek köszönhetően, de egyszerűbb, ha visszaforgatom az idő kerekét. Amikor leérettségiztem, történésznek mentem volna, azóta eltelt ötven év, most valóban a történelemmel foglalkozom. Ha viccelni szeretnék, azt mondanám, ez az ötven év teljesen felesleges volt. Ráérek, nyugdíjasként van időm.

Akkor most nyugdíjasként foglalkozik azzal, amit szeret.

Igen, de ezt a kényszer is szülte. Amikor a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központot ott kellett hagynom, akkor egy ideig kétségbe voltam esve, mit is csinálok majd, de akkor adódott egy olyan kutatási téma, amit már korábba elkezdtünk Vizy Éva kolléganőmmel együtt, de akkor, amikor elkezdtük, nem kellett senkinek, így aztán a téma az ölembe hullott, ez az OMIKE. Már évek óta ezzel foglalkozom nagy boldogságban.

Mi is az OMIKE? Mert sokaknak a negyvenes években a színpadokról, a művészeti életből leparancsolt zsidó színészek, művészek otthonaként, mentsváraként juthat az eszébe.

Nem, az indítás az 1867-hez köthető, bármilyen furcsa vagy éppen nem furcsa. A kiegyezés és az emancipációs törvényhez köthető ez az egész. Ebbe az időszakban egy elképesztő egyesületi bumm volt az egész országban, köztük nagy arányban találhatók zsidó egyesületek is. Ez az egész egyébként a polgárosodással járt együtt, nem lehet a két dolgot különválasztani, sőt ez azt is jelentette, hogy feloldották azokat a kényszereket, amik korábban voltak jellemzőek, mondjuk a forradalom bukása után, az úgynevezett Bach korszakban. Az egyesületalapítási bummban volt egy hatalmas igény egy nagyobb kulturális egyesület megalapítására, Löw Lipót rabbi nagyon szorgalmazta ezt. Elsőre ez nem sikerült, majd Hevesi Simon, fiatal rabbiként, 1908-ban újra felveti, hogy szükség lenne egy magyar-zsidó, zsidó-magyar egyesületre. Mindig is együtt használták ezt a két nevet, már korábba is az akkori zsidó egyesületekben elképesztő hazafias lendület volt. Lehetséges, hogy Hevesi Simon szavainak a súlya vagy a helyzet akkori kedvezősége miatt 1909-ben meg is alakul a Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, amelynek a megalakulásának éve végén már másfél ezer tagja van. Mellette még komoly magánadományokat is kapott az egyesület a megalakulásától kezdve.

Ez az akkori zsidó mecenatúrát is bizonyítja, ami manapság viszont már hiányzik.

Ez így van. Egy zsidó közösség attól válik közösségé, ha van már Chevra Kadisája, mikvéje, temetője, stb. Az első Chevra az 1770-es években jön létre. Egyértelműen először a vallási célokra lesznek magánadományok, a vallási célokat kiegészítő szociális célok megvalósítására. Ezeket követik majd kicsit később a zsidó nőegyletek. Ezek az egyletek már egy erősebb emancipációs nyomás hatására jöttek létre, tudni kell, a zsidó nőknél sokkal magasabb volt az írás-olvasás tudás, mint az országos átlag, így nekik is erősebb szerep jutott. Majd a kulturális egyesületek, így az OMIKE is. Visszatérve a mecenatúrára, mai szemmel felfoghatatlan nagyságú volt a vezető testülete, több mint száztagú választmánnyal, igazgatótestülettel, női vezetéssel. Megnéztem a névsorokat és azt láttam, szerepel a testületekben az iparbárók nagy része, számos földbirtokos, rabbik, de találkozhatunk a kor zsidó értelmiségének jelentős részével, mondhatni, egy furcsa és fontos szövetség jött létre az OMIKE kapcsán.

A nagy asszimilálódás hogyan fért meg egy zsidó szervezet megalakításával?

Tudni kell, az OMIKE egy neológ szervezet volt, status quo hitközségek csatlakoztak hozzá, de ortodoxok nem. Azonban a kérdésre a válasz az, azért vettek részt ennyien benne, mert ez egy hazafias testület volt. Azaz, az asszimilációnak egy szükséges és elengedhetetlen lépése, hogy definiálják magukat egyidejűleg zsidóként, egyidejűleg zsidóként. Erre adott kitűnő formát az egyesület, a hitközség erre nem volt képes. Az OMIKE az I. világháború alatt teljesen szociális típusú tevékenységet folytatott, a katonák családjainak támogatása, hadiözvegyek, hadiárvák segítése, menza alapítása. A háborúban a zsidók aktívan vették ki részüket a fronton és a hátországban egyaránt.

Majd a háború után jöttek a nehezebb évek.

Az 1920-as numerus clausus elfogadása után egy új tevékenységgel bővül az OMIKE addigi tevékenységi köre, ez 1939-ig tart, ez pedig a zsidó főiskolai és egyetemi diákok segítése. Ez egyfelől szociális, másfelől meg kulturális, oktatási támogatást jelentett. Az egyesület célja az volt, hogy a zsidó fiatalok ne szoruljanak ki a felsőoktatásból, iskolát nem akartak alapítani. A feladat az volt, hogy a diákok minden egyes nap ebédet, vacsorát kapjanak ingyen, hogy a vizsgadíjak előteremtésében nyújtsanak segítséget.

Beszélt a nőegyletekről, de a férfiakat is támogatták, például Észak-Magyarországon a jesivákba járóknak ki volt adva, hogy hol, melyik családnál ehetnek, ki mos rájuk.

Igen, de ez a hitközségi élet része volt, az egyesületi lét kicsit más. Kicsit visszatérve az iskolára. Az OMIKE létrehoz egy külön képzőművészeti iskolát 1920-ban, hogy ott tanítsák a numerus clausus miatt kiszorult diákokat. Ez azért volt furcsa, mert az 1920-as törvény nem vonatkozott az akkori Képzőre.  Nem tudni, hogy miért, de így alakult, de nekem meggyőződésem, hogy nem kell mindenre törvényt hozni, akik a felvételről döntöttek, tudták a dolgukat, ha szabad ilyet mondani. 1920-ban egyetlen zsidó hallgatót vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Nem tudom megmondani, hogy ki volt, de utánajárok mindenképpen.

Mi történik később az OMIKE körül?

Az egyesület támogatja a külföldre ment hallgatókat, azokat is, akik később a numerus clausus enyhülése után visszakerültek a felsőoktatásba, egyre nehezebben előteremtve a forrásokat. Nem szabad elfelejteni, egy világégés után vagyunk, rövidesen bekövetkezik a nagy világválság. Az egyesület egy zseniális elnökkel próbálta átvészelni ezt az időszakot, ő volt budai Goldberger Leó. Az ő zsenialitása egyrészt a magyar ipar megtemetésében mutatkozott meg, majd abban, hogy befolyásával, hírével, kapcsolataival több pénzszerző akciót bonyolított le, 1933-ban, 1935-ben, 1937-ben és így tovább. 1938-ről kevés irat maradt meg, igyekeztem fellelni minden helyet, a levéltártól kezdve a Zsidó Múzeumon át. Egyébként Goldberger Leónál az volt a szerencse, hogy a levelezést a saját gyárából bonyolította, így ott nagyon sok irat fennmaradt. 1938 azért fontos, mert ekkor figyelmeztetik Goldberger Leót, hogy az I. zsidótörvény kapcsán valamit csinálni kellene, mert új helyzet jött létre. A megoldás az lett, hogy létrehoztak egy kultúrtanácsot az egyesületen belül, majd meghirdették a Művészakciót, ami végül 1939 végén, novemberben indult meg és ez 1944. március 19-ig tartott.

Mi volt a Művészakció lényege?

Egyfelől színházi, zenei, artista, irodalmi előadásokat rendeztek több helyen. Egyrészt a Goldmark teremben, ami az elsőszámú játszóhelye volt a Művészakciónak, de rendeztek programokat az Újlipótvárosban, a Hollán Ernő utcában is és a Bethlen téren is, az ottani zsinagóga dísztermében. A Művészakció hat képzőművészeti kiállítást is rendezett, sőt egy rövid ideig könyveket is adtak ki.

Hány művészt érintett a Művészakció?

Pontos számot még mindig nem tudok mondani, mert beleakadok egykori cikkekbe újabb és újabb nevekkel, nagyságrendileg közel 600 emberről beszélünk. 165 festő és képzőművész, több mint 100 színész, több mint 100 zenész, több mint 100 irodalmár, ez egy hatalmas szám, de a másik, az még hatalmasabb, a Művészakció különböző rendezvényeire 300 ezer körül voltak kíváncsiak a nézők! Ezt úgy érdemes átgondolni, hogy például a Goldmark terembe akkor sem fértek be 150 főnél többen.

A borzalmak mellett volt igény a kultúrára?

Éppen a borzalmak miatt. Ez egy menedék volt a mindennapok szörnyűségeitől, de meg kell azt is jegyezni, nem műkedvelő előadásokat láthattak. A kor legnagyobb színészei játszottak itt, azok, akik másutt már nem léphettek fel, hiszen 1939-től a Színészkamara kiszorította őket a színpadról.

A Művészakcióban résztvevők közül mennyien maradtak meg?

Hiányos a számbavétel, de szerencsére sokan megmaradtak, bár sok színésznél és festőnél nem tudunk semmit a nevükön kívül.

Az OMIKE története nagyon fontos, de más foglalkozott még valamennyire ezzel Önön kívül?

A kilencvenes évek elején született egy nagyszerű adattár Horák Magdától, de igazán mélyen nem kutatta más még. Én a kutatásommal, ami messze nincs még befejezve azt szeretném üzenni, hogy ez nem a magyar zsidóság büszkeségére tart számot az OMIKE és a Művészakció, hanem a magyarság büszkeségére! Már azért is, mert kiderült, ezekben az időkben is voltak emberek, akik azt tartották a legfontosabbnak, hogy a kulturális üzenetek mindennap eljussanak azokhoz, akiknek ez fontos volt.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter